ihol

újra felbukkanok, hogy hallassam a hangom, azaz leginkább annak szavakba öntött formáját.

Sok minden történt a legutóbbi írásom óta, mint például hogy végrevégre megnéztük a Pi életét, a könyvet kiolvasva már toporogva számoltam a napokat, hogy végre lehessen mozizni. Igaz, hogy rossz terembe mentünk be először (így jár az, akinek cetlire írják a terem-, sor- és székszámokat), és 1 perc székenülés után jöttünk csak rá (miután már egyszer felállítottunk négy embert), hogy a Hobbit-nak nem a trailere megy, hanem maga a film.. na sebaj, gyorsan kislissz, párdon-hupika-mégegyszernehari, aztán röhögve csapkodtuk egymás vállát, hogy melyikünk volt az a hülye, aki így félrelátott a sötétben.

 Aztán, mikor helyére billent az Univerzum görbéje is, és épp élvezni kezdtük a sok reklám után végre kezdődő filmet, sajnálatos módon tudomásunkra jutott, hogy a teremben napbarnított testvéreink aluliskolázott kasztjából is reprezentálták magukat páran, konkrétan egy szép nagy család. Az hagyján, hogy hangos és homlokra csapós eszetlenségeket kiabáltak ("Apa, az ott egy zebra???" -kérdezte az egyik kissrác az emura ... érted... mer' ha legalább struccot mondott volna a szerencsétlen..). Neem, mindez még csak a jégyhegy csúcsa volt, az indián szigeten messziről észrevett füst.

A család kicsi kincse ugyanis, lévén egy négy-ötéves forma kislány, fogta magát, és először csak fel-alá futkorászott a teremben, majd csak úgy találomra odament idegen mozizókhoz, és elkezdett hozzájuk beszélni. Lejjebb süllyedve a székben rimánkodtam, hogy csak hozzánk ne tévedjenek oda, mert meg találok szólalni, és nem igazán kívántam volna ilyesfajta balhéba keveredni, ha értitek mire gondolok.

 Szerencsére a vásznon vetített történetek tették a dolgukat, ez volt az egyetlen reményem, be is vált szerencsére, és a rémségek piciny családja szép csendben is maradt (egészen a film vége előtti tizenötödik percig, amikor is -hogy miért pont akkor??- pávaléptekkel és bőgőmajom-szerű kiáltások közepette levonultak a színről).


 Aztán leutaztunk vidékre, karácsonyozni. Hó az persze csak épp annyi esett, hogy el is olvadjon másnapra. Mindegy, bár Chili örült volna, ha végre kipróbálhatjuk milyen is, mikor befogjuk a szánkó elé. Na de jön ő még a mi utcánkba

Amúgy a sok zabálás miatt most mégnagyobbra nőttem, bár így sem voltam épp egy babszemjani. Az újévi kívánságaim közt viszont már most szerepel, hogy a 2013-as év a sporté (és az álmok megvalósításáé) lesz. Persze nem mintha addig is tespedni és zabálni kéne hogy még többet kelljen leugrálni.

Három napos kajahegyek után végre hazaérkezvén mégnagyobb sietség hogy átmenjünk anyáékhoz is mégjobban dugig enni magunkat, majd mindezek után másnap (azaz tegnap) Pestszentlőrincre megintcsak hasat tömni a nagyrokonsághoz. Ma meg apám jött át ünnepelni, így megint csak tele hassal fekszem ágyba, pedig már tegnap éjjel is zagyvákat álmodtam kardokkal, háztetőkön mászással, harccal és sötét erőkkel. És ez így megy egészen szilveszterig, ugyanis minden egyes napra előre bejelentkeztek már a barátok. Nadrág gombok és cipzárok, kitartás!!

szokások és egyéb állatságok

Kiskorom óta van ez a fura szokásom, hogy ránézek egy idegenre az utcán, és arra gondolok, ő milyen állat lenne. Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött ez az unaloműzőnek is bizarr, ámde általam kedvelt játék, de amióta az eszemet tudom, csendben figyelem az arcokat, hogy magamban valamelyik rendhez sorolhassam.

Ma például egy tagadhatatlan varjúval utaztam egy metrón. Vicces, hogy még a sapkája is egészen beleillett a képbe. Ha varjút ábrázolnék embernek, pontosan ilyen vonásokkal kelteném életre. Sőt, ez épp most jut eszembe. Úgy nézett ki, mint a Chihiro szellemország kontyba csavart hajú boszorkánya, amikor madárrá változott!

Volt egyébként egy echte vizidisznó is a kapaszkodóknál, no de ne gondoljatok kövér valakire, csak egyszerűen az arca, a szemei...

De közeli hozzátartozókról és családtagokról nem tudok hasonló "konzekvenciákat" levonni...biztosan a részrehajlás miatt.

Mondjátok, nektek is vannak hasonló hülye, vicces, szokásaitok, vagy csak én vagyok ilyen agyalágyult? :)

Álmok

Tegnap éjjel spirituális álmom volt.
Egy nagyon meredek emelkedőn mentünk ketten Bencével felfelé. Váratlanul két masszív szénaboglya (a teljesen tömör és nehéz fajtából) kezdett cikk-cakkban lefelé gurulni, és nekünk el kellett ugrani előlük, nehogy kilapítsanak minket. A következő pillanatban már felfelé görgettünk egy-egy ilyen szénagömböt, fent, a hegy tetején pedig egy buddhista szerzetes állt. Nézett bennünket végtelen nyugalommal, de nem szólt semmit. A koncentrálás és a meredek terep keményen igénybe vette a kitartásunkat, és Bence elkezdett kiabálni a szerzetesnek (még mindig elég messze voltunk tőle), hogy miért áll csak úgy ott, miért nem segít, és egyáltalán miért kell ezeket a gömböket felgurítanunk. Ő csak állt, mosolygott mindent tudóan, és nekem akkor leesett. Azért nem segít, mert tudja, hogy rájövünk. Bölcs ő, aki azt akarja, hogy mi találjunk rá az ösvényre, és így nagyobb a ráismerés és az öröm. Megtalálni Az Értelmet nem olyasmi, amit mások elmondanak, és te ettől megvilágosodsz, nem igaz?

 És akkor megcsúsztam, és a gombolyagom kérlelhetetlenül megindult a lejtőn.. Nagyon szomorú voltam (nem mérges!), és miközben lassított felvételben láttam, hogyan pattog egyre távolabb: egy, kettő, már öt méterre tőlem, arra gondoltam, hogy még egyszer felcipelni idáig képtelenség, és egy örökkévalóságig tart majd. A következő pillanatban Bence már el is kapta (előtte ő valami göröngynek nekitámasztotta az övét), és kedvesen mutatta, hogy megmentett az újabb kaptatótó. Rá haragudtam egy icit, de talán inkább magamra, amiért nem én kaptam el, vagy hogy a bizonyára okkal történő "útismétléstől" megkímélt. De persze hálás is voltam, csak úgy éreztem nem helyes ez így.

Aztán végül felértünk, és mindkettőnk egyedi tanítást kapott, így csak az enyémet tudtam nyomon követni. Elkezdtek elemezni, azt mondták vártak már, s hogy a kitartásom és az elszántságom, az akaraterőm rettentően hatalmas. Hogy nekem ezek a különleges képességeim. Aztán valami olyasmit is mondtak, hogy a skorpió a delfin házában állt, amikor megszülettem, így nálam ez az uralkodó --de fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet :)

Hát, kb ennyi.
Érdekes, hogy a tudatalattim hogy foglalkozik a küldetéstudatommal, valószínűleg nyugtatás végett álmodtam mindezt, mert a minap elég nagy kifakadásom volt. Csak zokogtam és zokogtam, azt ismételgetve, hogy nem szabadna, hogy éljek, mert nem tudom, mit kell kezdeni ezzel az Életnek nevezett valamivel. Hogy fogalmam sincs, miért jöttem Világra, hogy mi a célom, a rendeltetésem. És minden nap robotolni a munkában azért, hogy legyen mit ennünk, ennek nincs értelme. Ez nem ÉLET, ez egy fogaskeréknek lenni a pénz-orintált szerkezetben, semmi több.
Hogy legalább 6 különféle életet tudok elképzelni magamnak, de egyikhez sincs semmi közöm. Teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Ilyenkor őszintén úgy gondolom, hogy áldozat vagyok egy olyan helyen, ahol a legtöbb ember kinevet, mikor azt mondom, hogy az a legnagyobb álmom, hogy kardszárnyú delfineket láthassak. Tovább már folytatni sem merem.

Remélem másokkal is előfordulnak hasonló pillanatok, és nem csak én vagyok ennyire elkeseredett olykor.

Szegény embert az ág is húzza

A kibicsaklott bokámra Bence hideg, ecetes borogatást tett, amitől felfáztam. Ez az igazi lúzerség! Immáron két napja iszom a sok teát, tőzegáfonyás kapszulákat szedek, és pokrócba csavarva melegszem itthon. Jaigen, és az éjjel közepén forró vizes fürdőt engedek magamnak, mert olyan rossz.
Óóóójeeeaah

Livet av Pi (3,14)

Valami zseniális képességem van arra, hogy elintézzem, hogy kimenjen a bokám. Az évben ez a harmadik eset. Most megint itt fekszem, felpolcolt és ecetes borogatástól bűzölgő lábbal, miközben Bence meg porszívózik. Ahogy a Jay és néma Bob -ban mondják: "Ó, mily csodás teazsúr" ...

Már napokkal ezelőtt kiolvastam a Pi életét, és nagyon nagy hatással volt rám. Kíváncsi vagyok, hogy a filmből mennyi jön majd át. Érdekes, hogy japán rendezővel hogy lett mégis amerikai a film, ez számomra egy rejtély marad. Mindenesetre az imdb-n látható filmbeli jeleneteket ábrázoló képek tetszenek, és -már amennyire ezt meg lehet ítélni- igencsak jól adják vissza a regény ezen momentumainak érzésvilágát.
De kár lenne előre inni a medve bőrére, és dicsérnünk azt, ami még korántsem garantált.

Egyébként a regény zsenialitása sokrétegűségében rejlik, mert az egyharmadán már átrágtad magad, amikor beindul a cselekmény. És addig sem mondható unalmasnak, sőt. Aztán, mikor elindul a fő cselekményszál, további fejezetek szorongatják az olvasót, egyik lapot falva a másik után, miközben egyre csak azon jár a fejünk, hol lehet a tigris? :)

Jól lehet, az utolsó fejezet felfordított homokórája már túl sok, helyenként szájbarágós, mégis olyan nyitva hagyott lezárást kapunk, mint a Leonardo DiCaprio féle Eredetben. A végső választás abszolút a befogadóé.

Ezt a történetet ajánlom azoknak, akik élvezik a mágikus realizmus szürreális valóságba bújtatott világát.
Ráadásul egyszerre tud elborzasztani, megnevettetni, helyteleníteni, helyeselni, elámítani vagy épp könnyeket csalni. Amolyan Márquez-féle érzésdömpinget kap az olvasó a nyakába, a maga libabőröztetően csodálatos és végtelen univerzumával.

Tőlem 10 pontból 9,7 -et kap. December 20-án pedig meglátjuk, hogy a film mennyit :)

M.Arc

Noha végre megkaptam a hőn és rég áhított telefonszámot; Marci jelenlegi "gazdájának" elérhetőségét, mikor lelkesen feltárcsáztam a számot, a vonal túlsó végén egy hűvös (női) hang felelt. Kérésemre, miszerint szeretném meglátogatni Marcit amikor ideje engedi, elutasítás volt a válasz. A kifogások egy idős és betegeskedő, az idegeneket nem szerető nagyapa, és egy kisgyerek, aki miatt a látogatás lehetetlen. Talán majd egyszer, de képeket tud küldeni. Mire lediktálom az e-mail címemet, szabadkozni kezd, hogy talán csak péntek környékén tudja majd őket elküldeni -most figyelj- ha megtalálja majd az e-mail címem.... ?!

Bence névnapom alkalmából elvitt a Müpába, egy Zeneakadémista növendék zongoraestjére. Elképzelhetetlenül könnyedén és természetességgel játszott, bár inkább csukott szemmel volt élvezhető, mert a látványa hozzá viszont nagyban rontott az összképen. Minden alázat nélküli, öntelt és művi, magát hihetetlen nagy művész zseninek beállító srác volt. Nem szeretem az ilyet. Pedig szépen játszott...

Rég voltam már zongorakoncerten, és most eszembe jutott, mennyirea leggyönyörűbb, s legszomorúbb hangon megszólaló hangszernek gondolom.

Sjö

Tegnap megint kardszárnyú delfinekkel álmodtam, és teljesen olyan volt az egész, mintha valóság lett volna.
Svédországban voltunk vagy talán Norvégiában, és én csak azért is felszálltam egy hajóra, mert tudtam, hogy most, most jön majd a pillanat, amire olyan régóta várok már. Sokan azt mondták, bolond vagyok, arrafelé nem élnek bálnák, de én csak néztem a vizet, és tudtam, hogy akármelyik pillanatban megláthatom őket.
És akkor kibújt a víz alól először az uszony, aztán görbült a hozzátartozó hát, s kifújta a levegőt, a hozzátartozó, filmekből annyira jól ismert hanggal. Aztán felbukkant egy másik és egy újabb, és újabb.

Akkora öröm járt át, aminél úgy érzed, mindjárt szétszakadsz, már-már túlcsordul rajtad, s a világ legtermészetesebb dolgának tartanád, ha elemelkednél a földtől.
Aztán hirtelen elkezdték húzni-rángatni az akkorra nagyobb és félig fedett csónakká alakult hajókat. Merészen megbillentek, forogtak, és én -emlékszem- nem féltem, csak nem értettem, mi történik. Tudtam, hogy bántani nem bántanának, még ha bele is esnék a vízbe. Aztán kiléptem a partra és segítettem másoknak, akik viszont halálra rémültek.

Ennyire emlékszem. Mit jelenthet? Abból kiindulva, hogy a víz az érzelmi szintet jelzi álmainkban, talán épp azt, hogy túlságosan engedem elragadtatni magam az érzelmeim által, de most végre szilárd talajra értem, s megalapozottak a döntéseim?
Remélem az álomfejtő barátom olvassa ezeket a sorokat :) Biztosan köze lehet ennek az egésznek az egymilliószoros naphoz, amikor is sikerült lezárnom két nagyon nehéz időszakot. Elengedni valamit vagy éppenséggel valakit olykor sokkal nehezebb, mint azt be mernénk vallani magunknak. Még ha el is búcsúzunk tőle, vagy nagy horderejű beszélgetéseket kezdeményezünk magunkkal (és persze csupán gondolatban, hogy a külvilág ne higgye rólad; őrült vagy), olykor marad egy iciri pulóver darab, kabátfoltnyi emlékfoszlány, amihez gondosan elrejtve és titkon, de ragaszkodunk. Miért? Mert valljuk be: szeretünk szenvedni.

De nekem elég volt önmagam gyötréséből. Elégettem a csetreszeket idebenn, kellett a hely az újnak, az érdemesebbnek, a megtisztulásnak: a Jövőnek.

A tegnappal, tudjátok, az egymilliószoros nappal történt pár abszolút pozitív értelemben vett váratlan dolog.
Végre ahhoz is bátorságot vettem, amihez eddig nem volt, és sikerült lezárni életem két legnehezebb fejezetét. Ma reggel úgy ébredtem, hogy majd szétvetett az energia, és mosolyogni támadt kedvem egész nap. Sőt, hovatovább többen kívántak szép napot. Az ilyenekért érdemes tényleg elkezdeni a napot, és kellett is!

Igaz, a nap közepén már azon gondolkoztam, milyen furcsa, hogy az ember sosem látja a saját fejét-arcát, csak ha tükörbe néz. Afféle groteszk látványt nyújtanak az olykor pókszerűen hosszúnak ítélt karok, mint pl amikor a klaviatúrán gépelek. Totális képtelenség, hogy ez is én legyek - gondolom ilyenkor, de persze nem változik semmi.

Középsuliban volt egy osztálytársunk (Tóth T., akinek ismerős), aki egyszer zsebre tett kézzel futott lefelé a lépcsőn. Elesett. Az arcát eléggé kék-lilára zúzta, az orra is nagyobbra duzzadt... akárhányszor zsebre tett kézzel megyek, mindig eszembe jut..

Ma van az egymilliomodik nap, vagyis amit ma teszel-mondasz-gondolsz, azt egymillioszorosan fogod visszakapni.

Skyfall

Ne, ismétlem ne nézzétek meg a Skyfall c. Bond filmet. Én is kényszerítve lettem rá (hosszú sztori), és már alig vártam, hogy a két és fél óra (!!) leteljen. Oké, Javier Bardem -mint mindig- most is lenyűgöző alakítást nyújt, pontosan azt a karaktert hozza akit kell, de egyébként... még a letöltést sem éri meg.
hó
Persze ha abból a fából faragtak, akit az vonz, ha egy film olyan világ villódzó képeivel halmoz el fullasztóan, aminek sosem lehetsz a részese, olyan világ, ahol a pénz, a minél több és szebb nők és a bunyók-robbantások adják az Élet értelmét, akkor imádni fogod.

Ráadásul Roger Moore vagy Sean Connery sokkal jobb volt a 007-es szerepében (nem mintha láttam volna egyet is a Bond filmekből, de ez amolyan "mindenki tudja" dolog). Most mondja meg nekem valaki, hogy mi a helyes, hovatovább izgató egy Daniel Craig-ben, akinek az arca ráncos, meggyötört, és az egyébként szép kék szemei vörösek, mintha sosem aludna és mindig inna?? Ráadásul annyira antipatikus, hogy előbb tudnám elképzelni börtönőrként, semmint akcióhősnek és a nap megmentőjének..
Nagy csínadratta van körülötte, ezt láthatják sármnak, semmi mást.

Forma

A filmekben legtöbbször használt mondatok:
"Ki kell jutnunk innen!!"
"Megőrültééél?"
"Kell lennie egy megoldásnak / kiútnak"
"Uram Atyááám!!"

Na és a felépítések...a horror filmeké a legkiszámíthatóbb. Az alapfelállás mindig a következő clisére épül: buli, napsütés, haverok, mosoly, pia, pörgős zene. Aztán egyszercsak bejátszák A megváltozott hangulatú zenét, és minden komor és sötét lesz, majd begyorsulnak az események, a zene is egyre nyomasztóbb és gyorsabb, vilódznak a képek, menekülnek, jön a szörny, ÁÁáááá, meg fogunk halni, néhányan meg is halnak, ki kell jutnunk innen, itt fogunk meghalni, jajmostmilesz. Vége. Egyvalaki túléli. Aki néha épp a szörny maga.

Ennyi

3,14

EZ a könyv a következő "áldozatom" :) Az Élet apró puszijai (idézet Hugitól, aki szerint "az Élet nem csak pofonokat; puszikat is osztogat"), hogy a felettünk lakó lány a bookline-nál dolgozik, és olcsóbban tud megszerezni.

G Minor

Régi emlékek rágják alulról a függönyt, és sárguló lapok hevernek szanaszét szórva az asztalon. Érezni a port a levegőben, s közelebbről nézve a redőny hézagjaiban is látni az egyre vastagodó, színenincs réteget.
S miközben egyre messzebb kerülünk attól, amik valaha voltunk, egyre közelebb ér, amiről úgy gondoltuk, sohasem ér ide. A növények egyre hosszabb szárakat növesztenek, s időről időre virágba borulnak. Gyorsan telnek az évek, s egykori kedvenc ingünk most olyan csálén áll, hogy szinte nem is értjük, mi tetszett benne annyira.
Furcsa kanyarokkal szaporodnak az emléknyomok, olykor hangosan, vagy épp meg-megállva, lábnyomokat hagyva az avarban.

 Mind egyre több fénykép kerül az asztalra, s már van úgy, hogy nehéz megtalálni a helyes címkét hozzájuk, életünk fejezeteinek kígyózó sorai közül. Letűnt idők halványuló emlékei vagyunk csupán. De mi által hagyhatnánk erősebb nyomot magunk után? Olyat, amit nem fed be egy hóesés, s nem olvad tócsává kora tavasszal. Hass, alkoss, gyarapíts - mondta hajdanán Kölcsey, de vajon a haza derül-e fényre ettől vagy mi magunk? Nehéz megtalálni a választ, mikor oly sokfelé kell szakadnunk, hogy megtalálhassuk lelkünk darabkáit. És van-e egyáltalán helyes sorrend, vagy összeáll-e a kép egyszer? Lesz-e mindennek értelme majd egyszer vagy ez az ősi káosz a lelke mindennek?
 Bolond, aki tudja, merre tart és mivé lesz, és elveszett, aki nem. "Hol azt kéri, amit nem kaphat, ott azt kapja, amit nem kér."

Zöldzóna

Becsukott szemmel követte a csordogáló patak illatát, míg meg nem hallotta a korábbi esőtől megrészegült madarak vegyes énekét. Kinyitotta a szemét, s még látta, hogyan repül át felette egy színpompázó paradicsommadár. Így ment tovább, felfelé tartott fejjel, álmélkodva a megannyi apró csodán, amit tán sosem látott azelőtt. A napsugarak kíváncsian leskelődtek a lombok közül, megcsillanva egy-egy levél miniatűr redőjén -innen tudta, hogy dél van. Léptei közben jobb kezével a mellé simuló bokrokat simogatta, mintha csak megbűvölt, puha állatok lennének, s észre sem vette, hogy leért a vízhez, csak mikor már lábujjain érezte a hullámok hűs érintését.

-Apám mindig azt mondta; aki mindig felfelé bámul, az könnyen szarba léphet! -fel sem kellett néznie, hogy tudja a Vadász az. Válasz nélkül guggolt le és mártotta kezét a hűvös vízbe, hogy aztán arcához emelje azt.
Mire újból felnézett, ősz lett.

007

Talán két és fél - három évvel ezelőtt történt, amikor elkezdtem felfigyelni Adele zenéire. Először a "Chasing pavements" c. dala csavarta a szívem, akkori életemre vetítve, zseniálisan eltalált aktualitással.
Azóta persze felkapták, és mostanra szárnyakat növesztve érint meg emberek milliárdját a zenéjével.
Hogy mi tetszett benne? Azok az őszinte érzések, vallomások, amik átjárják a dalait. Valamilyen módon Amy Winehouse-hoz tudnám hasonlítani, de ezt a "párosítást" nem a hangzásvilágra értem, hanem arra a mélyről feltörő melankóliára, ami minden egyes számukat áthatja.
Mindemelett Adele-ből viszont sugárzik valami megmagyarázhatatlan fény. Olyan, amire azt mondom, ő az a fajta ember, akit legszívesebben átölelnék. Furcsa.. nem szoktam ilyet mondani egyébként, mivel nem szokásom ismeretlen embereket ölelgetni.

Na de ami miatt eredetileg leültem írni, az az, hogy ugye felkérték őt, hogy a legújabb Bond filmhez készítsen egy dalt. A Skyfall címet kapta, ami már önmagában is egy zseniális ötlet: sokat érzékeltető kezdés! És maga a dal... hát...azt kell, hogy mondjam, tökéletesre sikerült. Igazi libabőrözős élmény! Csak ajánlani tudom mindenkinek! Egyszerűen nem tudok betelni vele! (olyan nekem, mint annak idején Incubus-tól a 'Love hurts' -ugye, Ádám? :) - csak persze egészen más hangzásvilággal).

ismeretlen

Körülbelül másfél hónapja feltűnt, hogy majdnem minden este egy fehér kisfurgon áll az ablakunk alatt, benne pedig egy férfi ül. Sokszor észrevettem már, este 11-kor vagy épp éjfélkor is még mindig csak ott ül és ... nem tudom mit csinál (ezt onnan tudom, hogy többször volt, hogy ilyenkor még lementem Robokutyival sétálni icit).

Már annyira fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy pár napja (amikor megint az ablak alatt parkolt), lekapcsoltuk az összes villanyt és meglestük, mit csinál. Hát gyerekek... pizzát evett és közben filmet nézett a laptopján. Majd felvette a telefonját és beszélgetett valakivel. Kikapcsoltuk a wifit is, hátha amiatt választja pont ezt a helyet, mert ingyen netezhet, de utána is nézte a filmet, úgyhogy valsz nem emiatt van. Ez kész rejtély! Annyira kíváncsivá tett!! :)

Ha mondjuk kidobta volna az asszony otthonról, nem értem, miért pont az út szélén állna meg mindig. És szerintem nem alszik. Reggel fél 7 körül már nincs ott. Ki lehet ez az alak és mi lehet a története? Már gondolkodtam azon is, hogy egy tál süteménnyel bekopogok az ablakán és megkérdezem :D

köt

Keresni, mindig csak keresni...mert ilyen az ember. És ha megtalálod? Ideig-óráig vagy csak boldog, hogy utána ismét tovább hajszolhasd magad valami felé, amiről úgy véled, boldogabbá tenne, mert az, ami van, sohasem elég.

 A nyugati társadalmak hátránya lenne ez? A folytonos, kielégíthetetlen tudásszomj? Mindenhonnan az sugárzik, mit nem láttál, mit nem tapasztaltál még, mi mindenről maradsz le, s hogy mennyire kevés vagy, ha te még nem... És hiába éred el az egyiket, még az sem elég, hisz az még mindig semmi ahhoz képest, amit még mindig nem láttál..
Jártál már Malajziában? Semmi Alaszkához képest. Az is pipa? De nem voltál még Balin. Oh, akkor Ausztráliát látnod kell. Hohóó, mire gondolsz, hisz a Marianna-ároknál még nem voltál...

Így ösztönöznek minket az egyre nagyobb fogyasztásra is, még még, ez a legfrisebb, az a legjobb, amaz a legkeresettebb. Kifogyhatatlan készletből árulnak a szüntelenül (tudásra, elismerésre, hírnévre, boldogságra, stb) szomjas és éhes fogyasztóknak.
Pedig minden csak további frusztrációhoz vezet.

Nem lenne jobb, ha a külső gyarapodás helyett a belső összhangra figyelnénk? Ha nem járunk soha a Kanári-szigeteken, tán sosem leszünk boldogak? Miért ilyen mohó az ember, s miért nem tud tartósan örülni annak, amije van? Ha elrabolnának, s bezárnának egy barlang mélyére, nem az lenne egyetlen kívánságod, hogy visszakaphasd azt az életet, amit jelenleg élsz?

Szüntelen keresni a válaszokat...olyan kérdésekre, amiket mi sem értünk. Fejlődés hajtja előrébb a világot, de nem túlmutat már ez az egész mindezen? Többet termelünk, mint amennyit elfogyasztunk, s mindez hová vezet majd?

Hangjegyek

Na jó, ez most fura lesz, amit írok, leírni is csak azért merem, mert már Chili is alszik, lábait tudat alatt mozgatva. Lefogadom, hogy így alfában is a tegnapi haverral futkározik (amit megerősít az, hogy még a farkát is csóválja :))

Én...én persze másról álmodtam az éjjel. Egy barna, göndör hajú sráccal beszélgettem, aki azt mondta: imád zongorázni, és naponta gyakorol. Éreztem azt a fajta "KÁzuM" érzést, ha értitek mire gondolok (ha nem, nos...mint amikor belétek csap a villám). És álmomban elképzeltem, ahogy ül a nagy becsben tartott hangszer előtt, és játszik, átszellemülten, beleéléssel, mindent kizárva, miközben a hangok gyöngyökké-villámokká-esőcseppekké-fuvallattá-illattá válnak, vagy épp a flamingók lépteivé, az ujjai alatt..
Szeretném, ha egy nap B. is újra tudna. Tekintve, hogy 6 évesen, ahol elkezdte, abba is hagyta. Egyszer -tudom- lesz egy szép nagy zongoránk, a nappaliban, a szárnyas ablakok előtt.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy vegyek magunknak jegyeket egy zongorakoncertre.

hippi

No lám, egészen régi emlékre bukkantam, amikor még minden olyan idillinek tűnt, és az is volt talán, úgy igaziból. Még Chili előtt, és sok minden közben, Hippilakban és betörőnek hitt faágak idején.

Marci nevét továbbra sem szabad egyébként Chil' előtt kiejteni, mert akkor keresni kezdi. De azért, mikor Szlovéniában voltunk, legalább volt lehetősége ciccekkel játszani, a kutyaszitternek ugyanis van három is, akik -miután Paprikafej rájött, hogy lassan kell őket megközelíteni- türelmesen tűrték, hogy bökdösse és puszilgassa őket. Játszani viszont egyikük sem volt hajlandó..

Talán majd egyszer, ha már biztosan élünk odakint, lesz mellé egy játszópajti, de az még igencsak odébb van azért..

Tudjátok, azért érdekes az élet, hisz mennyi felé sodor minket. Szeretem a mindennap adta lehetőségeket, azt, hogy bármi lehetséges, hogy egyetlen perc vagy óra is képes arra, hogy megváltoztasson, felrúgjon minden eddigi megszokottat.
 Igen az Életre, ezerszer is! (De azért kíváncsi lennék, ha valaki megkérdezné, hová születnék újra, ha lehetne... vajon mit felelnék?)

N770

Októberben kiutazunk pár napra Göteborg-ba, hogy megnézzük, milyen is az a város, ahol kb fél év múlva élni szeretnénk. Már nagyon várom. Kíváncsi vagyok, B. hogyan viszonyul majd a repüléshez. Állítása szerint félni fog. Érdekes. Soha nem láttam még félni, valahogy...mintha ő fölötte állna ezeknek a dolgoknak. Persze ez balgaság, hiszen ő is ember.

Most, hogy egész héten itthon vagyok, jut időm olyan dolgokra, amikre egyébként csak kevés. Pl sokat vagyok lent Paprikafejjel, pihenek (mert sajna még a ropitól is hányingerem van), és Maugham-ot olvasok. Szeretem. A bújtatott gúnyt, ahogyan az Élet dolgairól ír. El kéne olvasnom tőle az "Akkor és most" -ot. De előtte még tartozom magamnak Milton Elveszett Paradicsomával.

U.i.:  Torzító tükör a félelem, túlzása rettentővé nagyít, csúfsággá rajzol bármilyen véletlen vonást is, a felkorbácsoló képzelet pedig őrült és képtelen lehetőségekbe rohan bele.

Sjuk

Vagyis svédül annyit jelent: beteg. Olyasmit kaphattam el, mint Mutocs. Azt hiszem, amiatt lehet, hogy mostanában tömegközlekedem, és nem bringával suhanok be a munkahelyre..
Már attól féltem, hogy nem bírom ki hazáig, a lábaim úgy éreztem vibrálni kezdtek, és a körülöttem lévő világra ugyanúgy eszméltem, mint amikor többet iszom a kelleténél. Ilyenkor megcsúszik a világ. A hőhullámokról nem is beszélve, amik kb 20 percenként váltották egymást. Ja és a konstans hányingert gondolhatjátok ezek után, hogy egyenesen imádtam.

 Még szerencse, hogy nem vagyok sem hányós, sem ájulós fajta. De azért hazaérve már alig láttam az egyre több fehér folttól, ami kitakarta előlem a képet, amit a valóságból látok.

Most már szerencsére jobban vagyok, illetve túl egy hideg-fürdőn, és egy ágyba parancsoláson, valamint két, belém erőszakolt vajas-fokhagymás pirítóson.
Most meg épp svédül hallgatok Disney-dalbetéteket (meg persze nektek írok), és mosolygok rajtuk, mert szerintem oltári viccesek.

Remélem ti jól vagytok,és nem kaptok el semmiféle betegséget.

üzenet

Veletek szokott olyan előfordulni, hogy több, egymástól különböző, és abszolút (látszólag) össze nem függő forrásokbban találkoztok ugyanazzal a dallal/festménnyel/könyvvel?
Én ezeket valahogy az Univerzum üzenetének vélem. Mondanivalója van ezzel a számomra.
Most például Milton Elveszett Paradicsomába botlom lépten-nyomon (Maugham novellában, egy amerikai sorozatban, egy reklámban, egy interneten olvasott cikkben). Olyannyira sokadszorra bukkan föl, hogy ez már nem lehet csak afféle "véletlen" egybeesés, hiszen annak létezésében amúgy sem hiszek.

Már legelőször is eszembe jutott, hogy újra fel kéne lapoznom, de most még inkább hajt a vágy, hogy megszerezzem valahonnan.

segítség!

Ti sosem szoktatok frusztráltak lenni, miközben beszélgettek valakivel? Ma találkoztam Estelle-lel, és egyfolytában az járt a fejemben: "bááá, mi van, ha ételmaradékos a fogam?? Az oltári hülyén nézne ki, miközben teli szájjal mosolygok" -úgyhogy kb fél szájjal mosolyogtam, ami méghülyébben nézett ki.
Pedig csak két db korpovit kekszet kaptam be indulás előtt :))
Tisztára hihetetlen, hogy mennyire feszélyezett vagyok. Szó szerint idegesít. Miért vagyok ilyen? És ami mégfontosabb: hogyan tudnék magabiztosabb lenni?

Például nagyon sokszor van, hogy másokat "többnek" értékelek magamnál (ez gyakorlatilag a munkahelyemtől kezdve újonnan megismert embereken át akárkiig így van). Így már eleve fura, amikor beszélgetek a másikkal, egész egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben olyankor. Az jár a fejemben, hogyan festhetek kívülről -hülye-e a tartásom? És mit kezdjek a kezeimmel? Szóval értitek? Hogy miközben beszélgetek a másikkal, teljes nagy káosz uralkodik legbelül. Totálisan elegem van ebből. Miért nem tud az én önértékelésem is jó lenni? Miért látom magam iciripicirinek, rondábbnak/stílustalanabbnak másoknál?
Áááááááááááá

Jóéjt!

Álmodni olyan jó dolog. Mondhatni várom az éjjeleket, amikor aludhatok, és vele együtt megkezdődhetnek számtalan és végtelen bolyongásaim, önnön világom rejtelmes, sejtelmes, titokzatos, olykor rémisztő, máskor megmosolyogtató, kalandos, izgalmas világába. Tudatosan nem irányítható, kiszámíthatatlan végkifejlet. És mindig, mindig azok a legjobbak, aminek pontosan a végkifejlete előtt ébrednél fel (leszámítva pár kivételt képező rémálmot, amikor éppen halálra készülnek kínozni/fejbe lőni, stbstb). Igen, néha jó lenne nem felébredni, hanem örökre benne ragadni egyik-másik csodálatos, ámulatba ejtő világban..

Álmodni olyan, mintha hazaérnél egy hosszú út után, sérthetetlen varázsvilág, ahol képtelen helyzetek teremtődnek, különleges szereplőkkel és helyszíneken, mágikus tulajdonságokkal felruházott szereplőkkel, véges-végtelen lehetőséggel.

Álomra fel!

Fenyves

Azon tűnődtem, ha külső megfigyelőként láthatnánk magunkat életünk során, vajon hogyan milyen szereposztást definiálnánk hozzánk? Ki lenne az örök vesztes, a hősszerelmes, az ábrándozó, a macsó, a reménytelen, a mindig vicces, a mosolygó, a menő, a kalandor?
 De persze megítélhetjük önmagunkat, csupán részrehajló lenne, bármennyire is próbálkoznánk. No és persze ott marad az örök kérdés: mihez képest? Hisz írtam már, életem mottója, ami valahonnan mindig visszakacsint rám: minden csak viszonyítás kérdése.

Értelmetlen

Vicsoríts, grimaszolj a tükör előtt, öltsd ki a nyelved, vagy próbáld ki legcsábosabb mosolyod -de  minden csak e felület előtt fest úgy, ahogyan látod... így, ellenőrzött felület előtt. Hisz a valóságban igazából te leszel majd, nem ahogyan szeretnéd, ahogyan partiképes vagy éppenséggel esztétikus.

 Született már mindannyiunkról borzalmas kép, de hisz mégis csak mi voltunk azok, egy másfajta szemszögből ábrázolva. Mert minden csak viszonyítás kérdése.

MIA - paper planes

Réges-rég történt, épp úgy majdnem négy éve. Így leírva talán nem tűnik soknak, de az idő relativitását mind jól ismerjük, s tudjuk, milyen sokáig tarthat akár egyetlen másodperc is, adott körülmények között.

 Annak idején túlságosan is sokat akartam. És persze azt is hittem, ha elképzelem, ha koncentrálom az erőmet, valóra is válik. Nem így lett. Ódzkodtam a kötődéstől, de amennyire ellenkeztem, olyannyira gabalyodtam egyre jobban a szálak szövevényébe. És ő? Keresztbe font karokkal tartotta a távolságot, miközben nevetve nézte végig, hogyan leszek egyre inkább a rabja.

Utólag persze könnyű értékelni; látni, hogyan lett 2008 az az év, amire valószínűleg sokáig emlékezni fogok. Igen, még mindig eszembe jut olykor, pláne mikor a legváratlanabb helyszíneken futunk egymásba, miközben mindketten úgy teszünk, mintha nem ismernénk fel a helyzet adta lehetőséget. Hogy mire? A fejezet végére végleges pontot tevésre.
Hiába tudom, hogy nyitott kérdések csupán bennem maradtak, sajnos ilyen ez az emberi agy: mindig tudni akarja a válaszokat.

Számtalan bejegyzés, álom és gondolat formájában született már újra és újra a továbbra is megoldatlan képlet. Csak tudnám, mit kéne kezdenem, hogy a (már jelentéktelen?) szereplőt sikerüljön mélyre temetnem. Alakja érzések nélkül jelenik meg, rendszertelen időközönként előttem, s olyankor elgondolkozom: vajon meg kéne keresnem őt? Mit mondanék neki? Magam sem tudom, hisz nem értem, miért akarnám ismét látni akár csak a leírt szavait is.

Finding Phoenix

:)

zene, a Mindenhatò

És az ùj kedvenc, èjt nappallâ téve ezt hallgatom: Lykke Li - I folllow rivers

Emlékszem erre a dalra még gyerekkoromból. A klippjéből is rémlik valami. Egy kislányt vitt apukája autóval, és a kislány hosszan nézett kifelé az ablakon. A kamera őt is és az elé terülő tájat is mutatta. Aztán eleredt az eső..

Séta a párkányon

Alapvetően nekem nem szabadna nyálfilmeket néznem. Hogy is mondják...romkom-ot. Azt hiszem, néha sajnálom, hogy nem születtem színésznőnek, a grandiózus jelenetek ugyanis túlságosan is az én asztalom :) Elképzelem, ahogy egy adott szituációban megszólal az alá illő zene, és csók közben olykor felemelem az egyik lábam. No és persze abba a hibába is sokszor esem, hogy az életemet hajlamos vagyok az éppen aktuálisan nézett filmhez hasonlítani.

Vicces, hogy az amerikai sztandard-produkciókban elhangzik az "azt tedd, amit szeretnél, és ne azt amit kell" -tan, de kíváncsi lennék, vajh a szilárd talajon álló Életben hányan vagyunk, akik valójában e szerint az elgondolás szerint élünk..

Nem kedvelem azokat az embereket, akik leírnak az alapján, hogyan is állsz az Élethez. Itt van például az egyik munkatársam. I. szerint gusztustalan, hogy az emberek a hittel áltatják magukat, mert az önbecsapás, s hogy valójában mélyen legbelül mindenki tudja, hogy téved, és mekkora pofára esés lesz majd. Ideges lesz, ha szóba kerül, szerinte az emberek azért menekülnek bármiféle, a tudományos felfogástól elrugaszkodó Élet-elméletbe, mert képtelenek feldolgozni, hogy mennyire jelentéktelen apró pontok is vagyunk mindannyian az Univerzumban.
 Feltettem neki a kérdést, miszerint miért fáj neki, hogy mások pozitívan látják az egymást követő napokat, s hiszik, hogy az, amit a "legvégének" hívunk, voltaképpen csupán olyasmi, mint a kedvenc könyved egyik fejezetének utolsó lapja. Mit veszíthet az, aki így gondolkodik? Azt hiszem kizökkenthettem, mert csupán ismételni tudta az egyetlen mondatot, amiben igazán hisz: "Ezek az emberek mind önámítók". De igazán mégsem válaszolt..

No és ez az amit nem bírok. Amikor emberek nem tartják tiszteletben egymás álmait, kéréseit, gondolatait, igényeit, hitrendszerét. Nekem nem fáj, hogy ő így gondolkodik. Előbb-utóbb számára is kiderül majd, hogy kinek van igaza. Akkor meg mire ez a nagy hév olyasmiről, amit igazán egyikünk sem tud bizonyítani? Miért lesz ideges, miért hülyéz le, miért néz le, csak mert én másképp látom? Vajon miért hiszi, hogy ő jobban érti az Életet, mint bárki más? Felzaklatnak az ilyenek..a tiszteletben nem tartás elszomorító jelenléte..

B. húgával beszélgetve olykor rádöbbenek, hogy az Életben valójában olyan körforgás van, mint amiről a Száz év magányban is írnak. Látni vélem benne 18 éves önmagamat, aki ugyanazokat a viselkedési jegyeket hordja, és ugyanazokat a hibákat követi el, mint én annak idején. Leginkább a fiúk terén.

És egyfolytában az jár a fejemben, hogy nővérem valószínűleg ugyanezt élhette át mellettem, mint most én, hallgatva O. történeteit.

Az idő ismétli önmagát.

Ettől a képtől teljesen elérzékenyülök.. még mindig él bennem az ősi vágy, hogy állatokat mentsek..

Abony

Ma voltunk az abonyi állatkertben, ahol három szibériai kistigrist is megsimogathattunk. Azt hiszem, sosem felejtem el ezt az élményt, pláne hogy a zöld kabátom nagyon tetszett a Reika nevű kiscsíkosnak, ugyanis szinte az ölembe mászott és játszott a kezemmel. A fogait egyáltalán nem is éreztem, a puha szőrét viszont annál inkább; selymes kis gombolyag!

 Szerencsére nem voltak túlzottan sokan, bár buta ember (főleg külföldi gyerek) azért így is akadt...

Akarok egy kistigrist itthonraaaaa! :)

...

...Már megint...màr megint ràm tört valami fojtogatò érzés, amivel egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni...va3lakinek valami értelmes javaslata esetleg..?

Festival fever

Lehet, hogy már kitettem régebben, de aaaaaaaaaaa, fesztivááál

Mai mosoly

Ma svéd után a metrón készülök a leszálláshoz, és akkor észrevettem... megint ott volt az a greenpeace -es matrica az ablakon: "És ha a hippiknek van igaza?" :)) le is fotóztam a mobilommal, elég homályos lett, mivel rázott a szerelvény, de azért valamennyire látszik..

Szlovénia teljesen feltöltött. Olyan csodálatos volt. Szeretnék visszamenni.. nem lehetne, hogy a klónom dolgozzon helyettem, én pedig utazgatnék a pénzből, amit ő megkeres? Már amúgyis megszülettek az első génkezelt csecsemők (!!! ez kiverte nálam amúgy a biztosítékot, és ezt a hírekben mondták be szombat este). Nem sokat értek a dologhoz, ebben Estelle a profi, de mintha olyasmit mondtak volna, hogy két női és egy férfi kromoszómájuk van, ergo három szülő génjeit örökítették át beléjük..

Na jó, inkább fekszem, hosszú volt a mai. De a svédet még mindig nagyon imádom :)

Meglepetés vendég

Ma elmentünk 15 percre itthonról, hogy bevásároljunk, elvégre egy hete nem voltunk itthon, és a hűtőnkben böjti szelek fújtak.
Aztán visszatértünk, és hozzáfogtunk a reggeli kávéfőzéshez, amikor egyszer csak furcsa hangra lettünk figyelmesek. A fürdőből jött...

Bekukkantottunk, és láttuk, hogy egy kismadár próbál kijutni az icipici (és csukott) ablakon. Picit nagyobb volt, mint egy veréb, de egy rigónál kisebb.
Próbáltunk róla képet készíteni, de a fényviszonyok nem voltak hozzá megfelelőek, ráadásul a madárka annyira rémült volt, hogy nem akartuk, hogy valami baja legyen. Gyorsan kinyitottam neki az ablakot, akkor rám nézett, és aztán kirepült.

A nagy hőség miatt tettünk ki vizet az ablakpárkányra (egyet a konyhába, egyet pedig a fürdőbe) a madárkáknak, életmentő lehet ugyanis nekik, hisz tócsák nincsenek, a folyó meg azért messze van ahhoz, hogy odarepüljenek.

Holnap induluuuunk!!!

 Vicces, a kutyaszitter nem veszi fel a telefont, reggel óta hívogatom (most fél 4), és holnap reggel kéne találkoznunk (aminek a körülményeit, pontos időpont, helyszín) nem beszéltük meg.... szerencsére a lány, aki őt ajánlotta, mondta, hogy majd ő átveszi Chilit, és majd valamit jól hozzávág a lányhoz, ne aggódjak. BAU!!!!

Lezárni a múltat nem a legkönnyebb dolgok egyike. Felsejlenek régi képek, illatok, hangok. Egy nevetés foszlánya, fények... és talán már azt hiszed, hogy mindez mit sem jelent, hogy egyszerű, de szép díszdobozban eltetted már a sorakozó lezárt akták közé. Aztán egyik nap bombaként robban, elég hozzá pár egyazon légtérben töltött másodperc, vagy épp egy vadak elé húsként, közszemlére dobott kép az "arcon".

 Valahogy másképp működöm. Mintha bizonyos sebek nem gyógyulnának be soha teljesen, s egy váratlan mozdulattól felreped a heg. Ilyenkor nyugtalanul alszom, és a nappalok is ritkák, mint a hegyekben a levegő. Változni kell. Miért nem megy könnyen bizonyos személyeket magam mögött hagyni? Kóborló lelkekként kísértenek, és még a fokhagyma sem űzi el őket, pedig már Chili szájából is az árad :)

Már csak 8 nap (és holnap felébredve már csak egy hét!!), és induluuuuunk!! Már alig várom, annyira izgatott vagyok!! Már csak pár dolog van hátra, amit el kell intéznünk, és kezdetét veheti a kalandunk!
WÍíííííí!!

Az egyetlen gond, hogy nincs fényképezőnk, az enyém abszolút bemondta az unalmast, amit azért annyira nem csodálok, mivel 18 évesen kaptam, vagyis épp túl régen ahhoz, hogy dacára a párszori leejtésének, még mindig hibátlanul működjön. Ajvé...

Ma esti mosolyra fakasztó:

Két fogpiszkáló megy fel a hegyre. Elhalad mellettük egy sün. Megszólal az egyik:
-Te figyeld már! Ide busszal is fel lehet jönni?!

Már régóta le akarom írni, mielőtt végleg kimegy a fejemből:
a napokban a metrón észrevettem egy falra ragasztott matricát. Színes, vidám képek között a következő szöveg: "És ha mégis a hippiknek van igaza?" Természetesen Greenpeace-es volt :)

Pillanatok

Gyakorlatilag mindegyiken elbőgtem magam:
http://cre-art-blog.hu/index.php/2012/03/lenyugozo-fotok-a-nagyvilagbol-2/

De ezen, akárhányszor is látom meg, mindig:

Emlékeztek? Ez a tűzoltó kimentette a dobbermann anyuka porontyait a tűzből, és utána, mikor a férfi leült, odament hozzá, és köszönetet mondott. Jajistenem, bőgök!!!

Fura dolog, amikor az álmodban vonod le a tanulságot az életeddel, illetve a személyiségeddel kapcsolatban. Hogy mit kéne máshogy csinálnod. Szép kis rádöbbenés volt, nem mondom.

Tudom én, hogy nem minden normális körülöttem, néha egész egyszerűen kívülre szorulok saját magamból, és csak nézem, amint valaki más beszél, magyaráz, szélesen gesztikulál  vagy éppen kiabál helyettem, az én bőrömben. Szeretném elmondani a másiknak ilyenkor, hogy az nem én vagyok, de nem kapok szót, hogy figyelmeztethessem. Mintha kizárnának az ajtón túlra, és csak a szúnyoghálón át láthatnám s hallhatnám, mi történik odabent. Megrémít, hogy ekkora ambivalencia lakozik bennem, és felmerül a kétség, hogy vajh egészséges határokon belül mozog-e még ez.

Kiskoromban az ablak alatt volt az ágyam, és amikor vihar volt, rettenetesen féltem...talán leginkább mégis a gömbvillám miatt aggódtam, ami képes átmenni bármilyen falon, vagy alakot változtatva a kulcslyukon, ha úgy tartja kedve. Éppen ezért megmozdulni is alig mertem, hogy légmozgást se keltsek.

Azóta felnőttem, dolgozom, háztartást vezetek, kutyánk van. De egy valamit nem nőttem ki: a nagy vihartól való félelmet. Nem a szél -fújjon amilyen hevesen csak akar, élvezem. Nem a morgó mennydörgés és távoli villámok -imádom nézni és hallgatni. Hanem amikor az epicentrumában vagy, és őrjöng-tombol körülötted, az ég majd leszakad, és a villámok a közelben pusztítanak, hallod, ahogy tűzoltó autók sokasága szirénázik szerteszét.

 Fura. Ha visszagondolok úgy akár csak másfél évvel ezelőttre, úgy látom magam, mint egy (csáb)ereje teljében lévő lányt, csillogó szemekkel. Ha ma a tükörbe nézek, egy háziasszony néz vissza rám, és ez teljesen kikészít. Őszintén vallok most az életem buktatóiról, vagyis arról, hogy amikor nagyon akarsz valamit, az bizony rengeteg lemondással jár.

 Talán eszetekbe jut, hogy ennyi idősen (24) az Élet krémes oldalát kéne habzsolni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korábbi éveimben volt alkalmam bőven kiélni a hajlamaimat, ennek számos értelmében véve. Nem mintha nem jutna néha eszembe, hogyan is tudtam egyetlen pillantással elbűvölni valakit, de ezzel az elég beképzelt állítással nem térnék el inkább most a tárgytól.

 Nehéz összeszedett életet élni. A szoros időbeosztás, a napi feladatok és az este 9-kor tanfolyamról való hazatérés utáni mosogatás lehet az oka, hogy hétvégéken is karikás szemekkel ébredek, kialvatlanul. De hiszem és tudom, hogy minden egy közeli és sokkal jobb jó érdekében történik. Ha valamit, hát azt jól megtanultam eddig, hogy kőkeményen meg kell dolgozni azért, hogy az álmok valóra váljanak.. És hacsak nem egy gazdag és befolyásos ember borja vagy, kedves blogolvasóm, ezzel te is így lehetsz.

 Vannak napok, mikor könnyebb, de vannak kínkeserves, könnyekkel itatottak is. De azt hiszem, ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne értékeljük majd igazán, amikor sok sok idő után, de végre eljön a pillanatunk.
Harcolj, küzdj és bízva bízzál!

Aki ismer, tudja mit jelent a következő mondatom: azt hiszem, véglegesen leszámoltam az "A" betűvel :)
Klikk: http://youtu.be/ow4y61l13_k

Élet / Halál

Nővérem ajánlására ezt a könyvet olvasom. Szükségem volt rá, és azóta nyugodtabb vagyok. Falom, öntöm magamba a szavakat, mintha éltető víz lenne. Voltaképpen...az is.

Az emberek nem értik a halált. Pláne nem mi, a nyugati civilizáció neveltjei. Félünk, rettegünk tőle, beszélni sem merünk róla, vagy épp az ellenkezője, legyintünk egyet kacagva és lebecsüljük az egészet egy "áh, majd megtörténik, eljön, amikor jön". Pedig mindkét hozzáállás rossz.

Számomra vannak olyan pillanatok (kiskorom óta így van), amikor ráeszmélek, hogy ez az egész minden körülöttem tényleg a valóság, és nem biztonságosan a karosszékből olvasom e történetet vagy nézem egy képernyőn át, hanem mindez velem történik, és egyszer majd meg fogok halni. Olyannyira kétségbe tudok esni ilyenkor..Olyan érzés, mint amikor azt álmodod, hogy benyitsz egy ajtón egy szobába, aminek a végében egy ajtón van, ami egy szobába nyílik, a végén ajtóval. Benyitsz rajta, egy szobába kerülsz, aminek a végén ajtó van... és így tovább, a végtelenségig...
 Muszáj rendbe tennem jó pár dolgot az életemben...

-Sosem fogsz garanciát kapni az Élettől az Életre! Mert semmi sem 100% biztos. Itt nem tudsz mentéseket készíteni, mint egy számítógépes játékban, és betölteni korábbi állásról, ha elrontottál valamit. -mondta, miközben én csak figyeltem, és azon gondolkoztam, hogy ezeket a szavakat le kell írnom. - Itt nincsen rossz út, rossz döntés, hiszen minden amit teszel, egy ösvényen visz, és az csakis rajtad múlik, hogy merre kanyarítod azt a bizonyos sárga kövekkel kirakottat.

Az életben azt hiszem az a legnehezebb, amikor magadat kell leküzdened..
-El kéne csendesítened magad, hogy meghalld az igazi belső hangod! -mondta, és odahúzott maga mellé a fürdőkád szélére.

Fel tudnék robbanni, olyan sok a feszültség bennem. Még mindig azon kattogok, hogy mozogni kéne, de a biciklim el van zárva, én meg kattogok.
 Valaki segítsen már, hogy mit csináljak, és tényleg segítsen, mentsen ki ebből a szarból, mert kezdek teljesen összeomlani.

 Mindent rossznak látok, úgy érzem, semerre nem tartunk, és hogy minden olyan végtelen hosszúságúnak tűnik.. Olyan, mint mikor álmodban kiáltani akarsz, de nem jön ki hang a torkodon. Vagy mikor menekülnöd kell, de csak lassított felvételben tudsz futni... hát pont ilyen tehetetlennek érzem magam én is, mint akit körbetekertek egy lánccal és rákattintották a lakatot is. Na most szabadulj, ha tudsz, köszi, a kulcsot kérném, de nem adják!

 Makacs vagyok és öntörvényű. Mondhatni a legrosszabb párosítás. Őrjöngeni akarok!!

Tombol

Az utóbbi egy hétben teljesen meg vagyok őrülve. Semmi sem jó, ordítani tudnék, helyette zsörtölődöm és hangulatromboló vagyok...no és persze kivel? Azzal, akivel nem kéne. Ésszel tudom én ezt, de amint hozzám szól, máris feláll a szőr a hátamon, és ilyenkor úgy érzem magam, mint egy macska, amelyik felpúposítja a hátát, mikor kutyát lát.

 Szóval valahogy én is ilyen vagyok mostanában, talán ez a hülye folytonos robotolás teszi, mert ami bent a munkahelyen van, az minden, csak nem emberi.

A bajt tetézi, hogy kuttysétáltatás után úgy elmentem volna tekerészni egyet a városban, és persze a pincekulcs meg Malcolmnál maradt. Jellemző. Mert ez segített volna, hogy kitekerjem magamból. Fel csak nem törhetem a pincénket, azért azt talán tényleg nem kéne.. Malcolm meg a barátaival sörözik, amire elméleteket gyártok, hogy igazából biztos nem is a fiúkkal van, hanem egy lánnyal, csak átver, mert már teljesen elege van belőlem.

 Legszívesebben fognám magam és elfutnék innen jó messzire, hogy senki meg ne találjon, elbújnék a világ elől, csak senki hozzám ne szóljon. Közben persze mégis arra vágyom, hogy valaki támogasson, megmondja, mitől lesz jobb, segítsen, vezessen, adjon támaszt. Nők.... maguk sem tudják mit akarnak...
 De most komolyan, mi a frász bajom van? A klimax tudtommal még messze van!

Jag skriver

Észrevétlenül bontakozott ki. Először csak hömpölygött, majd lassanként, határozottabb formát öntve, egyre erősebb lett. Először csak apróbb tárgyakat lökött arrébb, később már az útjában legelésző birkák hátát taszigálta, mint aki kötözködik. Aztán hűvösen remegni kezdett körülötte a levegő, s roppant nagysága egyre intenzívebb lett. Az ég szürkévé vált.

 Páran már észrevették a távolból, de lebecsülték egyre növekvő erejét. Mikorra a teraszhoz ért, már bokrokat csavart ki tövestől, s apróbb állatokat sodort magával. A kint parkoló autó kerekei rezegni kezdtek, s megszólalt a riasztó. Egy percre beállt a csend... a házba menekült emberek feszült némasága volt. Arra sem volt idejük, hogy megszámolják, mind megvannak-e, s most pisszenés nélkül várták feszülten, mi fog következni.. A fürdőkád csapjából egy vízcsepp hullt alá és jellegzetes hanggal vált vízpermetté a porcelán felületen... Aztán hirtelen hangzavar lett: a vihar föléjük tornyosult, s mint aki kíváncsi kik laknak odabent, őrülten feszegetni kezdte a tetőt. Recsegett, ropogott az öreg faház, s senki nem tudta, vajon ellenáll-e az akaratos erőnek.

 Reggel lett. Az emberek összegabalyodva ébredtek, ki-ki egymás hátán. Ki tudja, talán az összetartásuk mentette meg őket, vagy talán a fohászok tették, de mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a törött lim-lomok, kint szétszórva heverő cserepek, és messziről odasodort tárgyak közül farkcsóválva rohant feléjük Fito, a család egyetlen kutyája.

Már nem azért, de van még egyáltalán valaki, aki olvassa ezt a blogot? Csak mert az utóbbi időben elég erősen leszoktatok a kommentekről, pedig próbáltalak szóra bírni titeket, többször is kíváncsi voltam a véleményetekre... kezdem azt hinni, hogy teljesen eltűntetek..

Álomból vált remény

Furcsa hogyan is alakul ki az emberben egy cél. Történhet hirtelen, amolyan villámcsapásszerűen, és úgy is, hogy lassan bontakozik ki, mint a hajós előtt a szárazföld. A gomolygó ködfelhőtől szinte semmit nem látsz, csak azt sejted, s tudni véled, akarod; mögötte valami ígéretes önt formát.
 Aztán előtűnik. Komótosan bújik ki az őt takaró lepel mögül, de már letagadhatatlanul, csalhatatlanul...ott van.

Így volt ez a mi tervünkkel is. Egy massza volt, aféle gyurma-álom, amit alakítgattunk, formáztunk, s már épp valamiféle alakot öltött, amikor rájöttünk; mégsem így. A teljes figura még most sincs kész, de már tudjuk, mit akarunk megformázni, és ez -azt hiszem- mindennél fontosabb. Hogy is van az a régi mondás? "Annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, minden szél kedvezőtlen". Sokáig nem értettem miért, és volt egy "dehogyis, sőt" ellenvetésem ezzel kapcsolatban, de rájöttem, miért van igaza mégis az ilyen "szólást" gyártó bölcseknek.

Amióta tudjuk, merre tartunk (és hová), azóta mintha minden minket segítene (azért azt hiszem ezt jó lesz gyorsan lekopogni), és az egyéb történéseket is célirányosan alakítjuk már. Szóval... Fontos, hogy legyen cél, amerre haladsz. Anélkül csak bolyongó lélek vagy, aki nem tudja merre forduljon, és így elveszhetsz, vagy könnyen visszakerülhetsz ugyanoda, ahonnan elindultál. Az értelmetlen köröknek márpedig semmi értelmük. Szerintem.


Na jó, mára befejeztem az okoskodást, csak azt akartam még mondani, hogy amióta tudjuk ezt az egész "mit kezdjünk az életünkkel" fejezetet, erősebbnek érzem magam, és a munkahelyi akadályokat is könnyebben veszem. Mert tudom, hogy nem kell már sokáig, már csak egy icit kell kibírni, és nagyon jó lesz. Olyan, ami után megállsz hogy elgondolkodj a "művetek" felett, sóhajtva kimondod: "Megcsináltuk!", és jobban szorítjátok egymás kezét, mint valaha.

Sötétben is világos

A mai nap végre ismét olyan, ami emlékezetes marad. Malcolmmal végre beváltottuk a voucher-ünket, és elmentünk a Mátyás-hegyi barlangtúrára. 3 órán keresztül másztunk, csúsztunk, függeszkedtünk, a szűkebb helyeken, ahol felfelé tágul inkább a tér (tehát a talaj szintjén kb alig férsz el, de felfelé már szélesedik), úgy haladtunk, hogy a hátunkat a falnak vetettük, a lábunkat pedig a szemközti falhoz, és így oldalaztunk.

 Őszintén szólva tartottunk attól, hogy majd klausztrofóbiánk lesz a szűk helyeken, mert azért volt egy-két húzós rész, ahol abszolút kúszásban lehetett csak közlekedni, de szerencsére nem volt gond, igaz, ezek a szakaszok rövid ideig tartottak.

 Szóval hazafelé már igencsak elpilledtünk, és még sokszor merültek fel újra és újra a beszélgetéseink között az átélt élmények. Voltak például vicces feladatok is, pl hogy számoljuk meg, hogy szerintünk hány kijárat van az adott "teremből". Én épp kijelentettem a barlangvezetőnknek, hogy "hát ott mintha lenne valami, de az olyan pici, hogy azon szerintem nem jut át senki", amikor mintha épp csak varázsütésre, megjelent három barlangászlány, átvágtattak a "termen", és eltűntek abban a lyukban...
Azért szép, hogy ilyen sakk-mattot kapta, mindenesetre őszintén mondom, hogy tanultam belőle. Attól még, hogy valami megoldhatatlannak látszik, még nem biztos, hogy az is.

 Szóval nagyon szupi volt na, én csak ajánlani tudom mindenkinek.

Udvariasság

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem minden alkalommal felbosszant az a fajta türelmetlenség, ami az emberekből itthon árad. Hogy a legegyszerűbb és -hétköznapibb példát hozzam: amikor egy autós átenged a zebrán..

Végeztek hazánkban egy olyan videós felmérést, amiben világosan látszik az az ún. jelenség, melyben a gyalogosok a zebrán megsiettetik a lépteiket, egyesek átrohannak, mások átszökellnek, mintha azt éreznék, hogy szegény autóst nem akarják túlságosan feltartani.

 Azt hiszem, hogy ez a jelenség abból fakad, hogy manapság az autósok meg sem várják, hogy átérj, mert megállnak ugyan, de határozottan gurulnak előre, feléd, mintegy fenyegetve, hogy ha nem sietsz, biz akkor neked jönnek. Én ezen teljesen ki szoktam akadni..

Vagy a másik "kedvencem", mikor kutyával megyünk, de még nem értünk az úttest legszélére, csak épp hogy megállunk, az autós megáll a zebránál és int a kezével, hogy átenged. Nálunk van egy olyan szabály Chilinek, hogy "úttest", vagyis minden esetben le kell, hogy üljön az útpadkánál, mert így vésődik be a fejébe, hogy bizony-bizony nem szaladunk át, mert ott meg _kell_ állni. Ez a folyamat egyébként nem több 1-2 másodpercnél, és mégis igen sok az olyan autós, aki ezen a rövid időn is fennakad, és látom, ahogy int a kezével és mozog a szája, hogy "menjetek már!".

Namármost ha neki olyan sietős, akkor
    A) ne engedjen át
    B) ha átenged, akkor meg számoljon azzal az "időkieséssel", amit az okoz, hogy átengedett.

Nekem így logikus. Nektek mi a véleményetek?

Mert milyen jó is lenne írónak lenni, aki a világ minden pontján képes azt csinálni, amihez ért: alkotni. Ilyesmi kéne. De ehhez kéne valami...téma.

A sorozatokban az a jó, hogy icit magára ismer az ember az egyes karakterekben. Malcolmmal rátaláltunk egy 2006-os sorozatra, és teljesen magával ragadott minket. 'A férfi fán terem' címet viseli. tudom, jól le vagyok maradva, de engem sosem az érdekelt, hogy mennyire járok egy úton másokkal.

Mostanában kicsúszott a talaj a lábam alól. Folytonosan kérdéseket teszek fel magamnak, amikre választ persze nem találok. Néha az őrületbe tudom kergetni magam, de hisz ez némiképp logikus is, hiszen magad elől nem futhatsz el, nem vághatod a saját orrodra az ajtót, s sarkon fordulva nem hagyhatod magad faképnél. Amíg csak élsz, ez mindig így lesz. Hát ezért fontos, hogy megbékélj a tetteiddel, és megbocsáss magadnak. Mindent. Még a legnagyobb bűnödet is.

Jó volt ma végre sokat bringázni! Malcolmmal feltekertünk arra a helyre, ami "mindennek a kezdete", és ahonnan az egész várost sokkal jobban belátni, mintha a Halászbástyáról néznéd. Azért... rég tekertem fel hegyre, és bizony nagyon megörültem, amikor felértünk! A mai nap a sporté volt, és úgy igazán-igazán örültem neki, hogy hosszasan tekeregtünk a mindenfelé. Jó volt!

Még egy baráttal több, akit kevesebbszer láthatok eztán, s akire büszkén gondolok, hogy ő már kikerült ebből a fullasztó országból.

Idő

Mindenhez idő kell. Ahhoz, hogy megfőjön a szombati ebéd, hogy a kutyád megtanuljon egy új trükköt, hogy megérkezzen a várva várt vonat vagy hogy éppen megnőjön eléggé a hajad. És most csak hétköznapi dolgokat írtam.

 De idő kell ahhoz is, hogy a kifundált álmod valóra válhasson, hogy az összespórolt pénzt még tovább gyarapítsd, hogy összegyűjts mindent, ami fontos és nélkülözhetetlen.

Én pedig utálok várni. Türelmetlennek teremtett a Sors, és talán éppen ezért van, hogy sokszor cselekedtem megfontolatlanul életem során. De nem is erről akartam írni, hanem hogy mennyire gyötrelmes abba belegondolni, hogy "három-öt hónap múlva".

Taitával, Chilivel és Honey-val tegnap igazi családi kutyanapot tartottunk, együtt játszottak a Mózes kutyákok :) Szép pillanatok voltak.

18+

Minden hónap elején már tűkön ülve várom, hogy megérkezzen a Nat.Geo magazin, és akkor először csak átlapozom, a metrón meg elkezdem elölről olvasni. Várnom kellett pár napot, amíg a mostaniról egyáltalán írni tudok. Már a borítókép és a szöveg is taszítóan vérlázító. Egy férfi kéz tart egy levágott orrszarvú tülköt, a szöveg pedig "Csodaszer? Aranyat ér az orrszarv" -namármost. Számomra a Nat.Geo eddig az az újság volt, ami az állat- és természetvédelem ELLEN helyezkedett, szubjektív tartalommal. Miféle bulváros kezdés ez? Een kívül olyan képekkel van teli, ahogy egy nő éppen egy rinószarvat morzsol, arról meg nem is beszélve, hogy az egyik képen rinocérosz hús lóg egy kampóról, egy másikon pedig épp a bőrét terítik ki. Mi ez??!?!
Sőt, aztán olyanokról írnak, hogy ha a birkák gyapját lenyírhatja az ember, miért ne vághatná le az orrszarvú tülkét is, hisz ha megfelelően van eltávolítva, az két év múlva eredeti hosszára visszanő.

Most mondhatnátok, hogy biztosan a szembesítés durva eszközével akarja felnyitni a szemünket arra, mi történik a világban. De akkor mondja meg nekem valaki, hogy mi a magyarázata annak, hogy még olyan képek is vannak az újságban, amik azt hivatottak alátámasztani, hogy ha állatorvosi kezekben történik az ilyesmi, akkor szimplán -idézem- "elkábítja, majd villanyfűrésszel lemetszi mindkét tülkét. Húsz perc múlva az állat már vidáman legel..." --?!?! mi az, hogy vígan legel?

Konkrétan az az üzenete, hogy ha már csináljátok, csináljátok szakszerűen. A természet nem véletlenül így teremtette ezt az állatot - a párválasztásban és az önvédelmében is jelentős szerepet kap az a tülök. Buta-buta-buta emberek!!! A saját heréiből morzsoljon magának varázsszert az ilyen tudatlan vadbarom állat, aki önös érdekeiből ártatlan állatokat foszt meg testrészeitől, csak mert neki ez a dilije!!

A "lista"

Tegnap, kutyasétáltatás közben összeismerkedtem egy -szintén kutyát sétáltató- nénivel, akiről a beszélgetésünk során kiderült, hogy asztrológus. Vagy másfél órán keresztül beszélgettünk. Cinkos mosollyal fogadta, amikor elmondtam, hogy skorpió az aszcendensem (neki három bolygója is skorpió). Azt mondta, az aszcendens azt mutatja, hogyan viszonyulunk a világhoz. Eképpen a skorpió magával vonzza a kíváncsiság, szenvedélyesség, mélyre látási törekvés, mindent megfejteni akarás "tulajdonságait".

Az utunk végén leiratta velem az e-mail címét, és megkért, hogy küldjem el a születési dátumomon kívül az összes olyan eseményt napra pontosan, amit fontosnak, az életemben kiemelendőnek tartok, és ő részletes horoszkóp elemzést készít rólam.
Teljesen váratlanul ért ez az egész, és olyannyira felvillanyozott, hogy egész hazaúton vigyorogtam, mint a tejbetök.
Ma nekifogtam a "listának". Érdekes volt végigmenni az eseményeken, belekukkantani a rég elzárt, képzeletbeli dobozokba, amiken több centis por állt már. Előkerültek a naplóim, elfelejtett fényképek hullottak ki belőle. Rácsodálkoztam a dátumokra, és elképedtem az évek számán. Furcsa érzés volt gyűjteményt, aféle párlatot készíteni az életem eddigi éveiről, ráadásul egy olyan embernek, akit csak látásból ismerek, és azt hittem, hogy Diónak hívják a kutyáját, pedig Lennox a neve :)

Hátborzongató

Néha komolyan mondom, megijedek magamtól. Ma elég misztikus álmom volt, egy csapat mágus körében (3-an voltunk), boszorkányként meg kellett mentenünk egy fiút, akit a főgonosz boszorkány egy Rad nevű helyiségre varázsolt. Előkerestem álmomban a Földrajz atlaszt, és a térképen egy tavakkal tarkított országnál lapoztam fel ezt a helyiséget, az ország: Svédország.

 Reggel felkelve gondoltam rákeresek GoogleEarth-ön, és azt hiszem.. ez tényleg fura. Ez a még soha életemben nem hallott hely, Råd, ugyanis tényleg létezik, Svédországban, a közelében tavakkal...

Malcolm szerint a tudatalattim azért szedhette elő, mert valahol hallottam már erről a helyről, de rákerestem magyarul és angolul is, és semmi számottevő nem történt ott, ami miatt a hírekből hallottam volna róla. Mondjatok akármit, de engem ez most tényleg sokkolt. Pláne, hogy földrajzból elég gyér a tudásom, és hogy _pontosan_ ilyennek láttam a térképen, számomra ez is olyan hihetetlennek hat.

Mostanában éneklős kedvem van álmomban, ma például a Coppacabana ment jó hangosan és táncoltam-énekeltem rá, valami fura, kék madárjelmezben. A múltkor is dúdolásztam valamit álmomban, de arra már nem emlékszem. Mindenesetre vicces, és ilyenkor egész nap az a dal jár a fejemben.

Namármost igenis vannak olyan napok, amikor totálisan eleged van.
Sírni tudnék. Csak úgy hirtelen tört rám, akkor még inkább mérges voltam a semmiért, mostanra meg lassan bőgök. Csak tudnám miért. Ilyenkor az életem fölött kesergek vagy mittudomén, de rohadtul idegesít, mert nem tudok kikecmeregni belőle. Írtam Malcolm-nak, hogy ma ne írjon és ne is hívjon, mert valami nagyon a bajom, csak nem tudom mi. És most az is zavar, hogy tényleg nem ír és nem hív. Ekkora hülyeséget.

Ez kész téboly. Megszöknék a világ elől, de azt már megtanultam, hogy nem szabad hátat fordítani csak úgy. Nem fair. De akkor? Talán az a bajom, hogy be vagyok zárva egy hülye irodába, ahol szintúgy csak a gép előtt ülök, szintúgy csak bámulhatom bentről, ahogy kint esik a hó és a madarak pedig össze-visssza repülnek mint akik meg vannak zavarodva. Szegények, csak bajuk ne legyen! Már annyira csicseregtek, örültek, hogy tavasz van, most meg hirtelen megint hideg lett.

Szóval megint csak ez van, ez a hülye kínlódás hogy már megint semmi sem jó, pedig amúgy tudom, befoghatnám a számat, mert másoknak bezzeg mégrosszabb. Hát mondok én valamit, mindig a saját szemeddel nézd a világot, ne máséval! Az én szemem viszont azt látja, hogy semmi sincs rendben a világban, és tennem kéne valamit. Még ha egyedül nem is oldhatnék meg mindent, már önmagában ez is több lenne a semminél.
Ki akarok szállni.

Hangulatjelentés:
Ma legszívesebben megvernék valakit. Még magam sem tudom, mi bajom van, de az nagyon.

Már nagyon hiányzott a csajokkal töltött főzős-bort ivós-filmet nézős este, és most is hajnali 3-ig csicseregtünk, és hoztuk a szokásos formánkat. Ismeritek biztos az érzést, amikor annyira kacagtok, hogy már szinte nem kaptok levegőt, már-már fáj a hasatok, és akkor valaki rákontráz, amire mégjobban nevetni kezdesz. Asszem ilyenkor szoktam leesni az ágyról vagy amin épp ülök, de ez most azért nem fordult elő, bár valószínűleg azon még inkább kacagtunk volna.

A 'Száll a kakukk fészkére' c. filmet néztük meg, és azt kell, hogy mondjam, Jack Nickolson fiatalon igazán jóképű egy pasas volt. Na persze nem csak ennyi jött le a filmből, ami amúgy egy igen jól felépített alkotás, bár hugi szerint, aki a könyvet is olvasta, túlságosan sok helyen rugaszkodik el az írott formától.

A lasagne, amit sütöttünk (és ugye nem! porból), sajnos nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna, mert sajnos a beshamell-mártás (ha ezt így írják egyáltalán) túl édesre sikerült, és mivel lebbencs-tésztával készítettük (külön lasagne-tészta helyett), szerintem annak is van egy sajátos édeskés íze, plusz még a répa is.. szóval után kellett sózni icit. Legközelebb jobbra sikerül majd, és így is a közös munka volt a lényeg.

Örülök, hogy sok idő óta ismét össze tudtunk egyeztetni egy ilyen csajos estet, és ismét megerősítést nyert bennem az a tény, hogy mindegy, mennyi idő telik el két találkozás között, mindig ugyanott folytatjuk, ahol elejtettük a fonalat. Köszönöm!

Hungexpo, találkozás Méder Áronnal <3

Életutak

Jó pár évvel ezelőtt, amikor Taita hozzánk került, a sétáltatások során jóba lettünk egy Titi becenevű nővel és kutyájával, Nyunyival. Néha velük volt egy férfi is, Titi férje, és az évek jöttek-mentek. Azon kívül, hogy a nő irrrrrtó jófej, külsőleg nem az a hűdevonzó, vagyis hát nem volt egy arányos fajta, mondjuk így. A srác viszont egész helyes, mindemellett értelmes is, ilyenek. Szóval azért valahol értette az ember, hogy mit keresnek egymás mellett, és igazából boldognak tűntek.

Ma épp hazafelé sétáltunk Chilivel, amikor összetalálkoztunk a zebránál. Nagyon vékony lett. Elmesélte, hogy 25 kilót fogyott az utóbbi pár hónapban; elváltak a sráccal. Ráadásul hétfőn arra ment haza, hogy Nyunyi sehol, őt pedig egy e-mail fogadta a sráctól, amiben leírta, hogy nem viszi vissza a kutyát... Aztán valahogy a nő "visszaszerezte" Nyunyit, bár azt nem mondta el, hogyan sikerült. 6 hetes kora óta neveli, ő találta annak idején (a srác valószínűleg később jött a képbe, mint a kutya), ő gyógyította meg, családtag, mintha a gyereke lenne. Nyilván a srác is hasonlóképpen érezhet, és persze, minden éremnek két oldala van. De azért... valahogy úgy tartja a mondás is, hogy váláskor derül is ki igazán, mennyit is jelentettél a másiknak.

Utálom, ha elfelejtek könyvet vinni magammal reggel. Ha odafelé Malcolmmal is megyek (egészen az egyébként régi időket idéző Kálvin-térig), visszafelé bizonyosan nélküle, s ilyenkor úgy belemerülök az éppen magammal vitt könyv világába, hogy van, hogy majdnem elfelejtek leszállni, és már majdnem odacsuk az ajtó is, mikor valósággal kisuhanok a szerelvényből.

 Éppen ezért válságos, ha nincs nálam semmilyen művészi alkotás, ráadásul a fülhallgatómat épp ezekben a pillanatokban szereli Malcolm, mert sikeresen elszakítottam :S Sajna hallás-sznob lettem, és nem teszek már be bármilyen "dugókat" a fülembe, a több éves Sennheiser-használat miatt hozzászoktam a zenehallgatás kényeztetéséhez. Szóval nem mindegy. Nem mert márka-buzi lennék, de tényleg nem mindegy, hogy mennyire érzed a zene legapróbb rezgését is, amit egy párszáz forintos sajnos nem tud megadni, és küszködik-torzít. Ez van. Öregszem biztos.

De nem is erről akartam mesélni. Hanem arról, milyen furcsa volt a mai utazás. Csak azt vettem észre, hogy mindenki csendben zötykölődik, és hirtelen minden olyan abszurdnak tűnt. A legviccesebb, amikor valami furcsa kerít hatalmába, és egyszerűen érzed, honnan jön. Odanézel, és észreveszed, hogy valaki bambán rajtad felejtette a szemét. Ez nem feltétlenül szexuális értelemben vett érdeklődés jele, csak mondjuk eszébe juttatta a kabátod színe azt a napot, amikor... ilyenek..
Mégis, minden között a legfurcsább az a csend, ami a zakatolást közrefogja.

Álom

 Füstös éjjel volt. Olyan, mikor hazaérve érzed a hajadon is az illatát, sőt, szinte ízét is a szádban. Azt érezte, most valami fontosat tesz. Hogy valami különleges történik épp, csak mert ilyenkor, egyedül és egészen késő este. Pedig csupán önmagát áltatta, még ha a zenelejátszó akkordjai filmszerűvé hangolták is a várost. Szerette ezt játszani. Hogy ő más, mint mindenki: egyetlen búzaszem, mégis erősebb, szebb, ízesebb. Talán ismerős az érzés, mikor elfog valami indokolatlan, s néma, indigókék szín lepi el a belső szerveket, legfőképp a szívet, de talán még a légcsövet is, úgy fojtogat. Nem sajnáltatásból, nem mutogatásból, ez az érzés önmagáért születik. Hihetnétek, hogy rólam szól, de nem így van.

Egy elképzelt lány történetét mesélem most nektek, ki egy októberi estén látta, ahogy sirályok úsztatják magukat a hullámokkal, s megijedve a híd árnyékától  visszarepülnek, hogy újrakezdjék lusta játékukat. Miért is írom le mindezt? Egy hanyagul öltözött álomkép lopta be magát oda, ahol az észlelés helyet kap. Beletúrt kócos, fekete hajába és sóhajtott egyet. Lelassított hanggal kattant egy óra, és épp csak hogy kettőt ütött. Túl késő lett.

Diploma

Holnap lesz a diplomaosztóm. Fura. Azt gondoltam volna, hogy annyira nem jelent sokat, mégis itt kukorékolok, pedig ilyenkor már réges rég az ágyban durmolok hulla fáradtan. Talán én beszélem be, de olyan, mintha holnap egy vízválasztóhoz érnék. Pedig ez csak egy papír. Van, aki már a másodikat csinálja. Én tudom, hogy ezzel a szakkal semmire nem megyek. Mégis nyom valamit a latban. 3 és fél év kemény munkája; munka mellett suli, önálló élet, sőt, aztán Chili nevelése, majd albiváltás, költözési mizéria. És a komoly kapcsolat. Mindezek mellett bejárni az órákra, jegyzetelni, helyt állni, tanulni a vizsgákra, átmenni rajtuk, még ha vért is izzadtam (jog, mikro- és makroökonómia, vállalatgazdaságtan). Azért... örülök, hogy végigcsináltam!!

 Csak persze társulhatna már ehhez némi életút-tudat. Mert nap mint nap felvetül bennem a kérdés: "mi végre?" Bent ülök a munkahelyen és rögzítem a megbízásokat, egy irodában, számítógép előtt ülve, négy fal (és egy raklapnyi nő) közé zárva. Mi a célja? Az önfeltartáshoz és az Európa-túrához elég pénz megkeresésén kívül nem sok. Azt kívánom a Sorstól diplomaosztóra, hogy történjen valami, ami pozitív irányba elindítja az életünket (Bencéét, Chiliét és enyémet együttesen), olyan, ami az álmaink kellős közepébe repít minket. Egy olyan élet lehetőségébe, amire vágyunk.

A párkapcsolat néha túl nehéz dolog. Olykor azt gondolom, hogy nem nekem találták ki, hogy túl nagy falat, hogy nem vagyok képes rá.. Vajon normális ez?

Családi körkép

Chili mostanában azt a szokást vette fel, hogy közvetlenül a konvektor mellé fekszik. Később odajön hozzánk, és ilyenkor megsimogatva a konvektorhoz közelebbi oldala mindig szinte forró. Nem értjük, hisz amúgy az egész szobában meleg van, de neki mégis ott kell.. hiába, a mi kis Paprikafejünknek sajátos szokásai vannak. Csakúgy, mint a tükörrel, ami elé napjában minimum egyszer célirányosan leül, hogy bámulhassa magát. Nárcisztikus hajlamai vannak a kis drágának, de azzal nyugtatom magam, hogy ez csak afféle utánzási szokás (reggelente a tükör előtt készülődök), mint amikor a kislány belebújik anyukája magassarkú cipőibe és felveszi a ruháit.

Más. Találtam youtube-on egy videót, ahol egy vadon élő orka úgy játszik egy emberrel, mint amikor a kutyád szájában bot van, te elkapod a másik végét, és mindketten húzzátok. Mondjatok szentimentálisnak, de én elsírtam magam rajta.
 Nagyon szeretnék már látni egy kardszárnyú delfint, és éppen ezért az Európa túrán azt beszéltük Malcolmmal, hogy befizetünk egy bálnalesre - vagy éppenséggel lefizetünk egy halászt, hogy vigyen ki minket a hajójával.
Malcolm szerint nem kéne ennyire beleélni magam ebbe az "odahajózunk és látni fogunk gyilkos bálnákat" dologba, mert tegyük fel hajózunk, és én már alig várom, hogy lássak egyet, és csak várom és várom, közben nem is koncentrálok magára az útra, a "tájra", a felettünk vijjogó madarakra, a szélre, a vízre... És ha éppen akkor mégsem jön egy sem? Akkor a végletekig csalódott leszek.
 Malcolm azt mondja, ő sokkal inkább úgy tudja elképzelni a bálnákkal való találkozást, hogy utazunk a vitorláshajónkon, megkötötted a fővitorlát, éppen hátradőlsz és felteszed a lábad a kormánykerékre, amikor egyszer csak melletted a vízben sorra bukkannak fel a bálna-hátak, és a mással össze nem téveszthető hangon kifújják a levegőt. Hát így képzeli ő el.
 Azt kell, hogy mondjam, ez sokkal jobb. Természetesebb. De azt is tudom, hogy előbb lesz lehetőségünk az Európa-túrára, mint arra, hogy megépítsük a tenger-álló vitorlásunkat.
Hát, ezek vagyunk mi :)

Itt pedig a fent említett videó :)

Szerencsétlenségek sora

Pár napja nincs rendben a gyomrom. Aztán mára már olyan erős szédülés kísérte hányinger tört rám, hogy haza kellett jönnöm a munkahelyről, ja, és már Malcolm is elkapta. És ezt csak tetőzi, hogy mikor tegnap este játszottunk Chilivel a parkban (gurítottuk a labdát, és visszapasszoltam a lábammal), Paprikafej nem bírt időben lefékezni (na meg a sebessége sem gyök kettő volt), teljes slunggal nekem jött és ledöntött a lábamról. Hatalmas zakó. Igaz, hogy a fenekemre és az oldalamra estem, de pár percig ott is maradtam, valószínűleg közrejátszott, hogy betonra estem. Hazaérve borogattuk, mert erősen megdagadt a medencecsontom körüli rész, aztán meginfralámpáztuk, de ma még mindig nagyon fáj. Holnap megyünk röntgenre..

ÁÁáááááááááá ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááá!!!!

HOLNAP ÁLLAMVIZSGÁZOM!!! Nagyon félek.

Most igazából nem is szabadna írnom. Épp hevesen tanulok ugyanis, mint az ábra is mutatja...talán elterelésből írhatnám, hogy "a szappanoperák európai ősgyökerének a 19.századi sorozatregényeket tartják", de ez szerintem jelenleg más államvizsgázókon és rajtam kívül nem sok mindenkit érdekelne.

Arról írok inkább, hogy mi van a terveinkkel. Egyelőre úgy tűnik, hogy igencsak közeli terv lett az Európa-túra. Eddig azon rágódtunk, hogyan is fogunk majd elindulni, mennyi időre, és mihez fogunk kezdeni magunkkal. Az sem mindegy, hogy három év múlva már gyereket szeretnénk, és azért ahhoz egzisztencia is kell. Namármost hogyan teremtsen az ember egzisztenciát, ha elmegy fél-egy évre külföldre, no meg aztán annak is vajmi kevés esélye van, hogy idegenben törjünk babérokra.

Nem írok egyelőre részleteket, mert ha elindulunk (oké, mondjuk júliusban vagy augusztusban lesz ez), akkor írunk majd róla blogot, no meg azt szeretnénk, hogy a meglepetés erejével hasson (mármint a kivitelezés "hogyan" része).

Mindenesetre vicces jelet kaptunk az Univerzumtól, ugyanis mondhatni a Tesco-tól kaptunk ajándékba egy túratáskát. Tudjátok, olyan tipikus "hátizsákkal bejártam Európát" táska. Na ezt jól megmondtam :) Na, az úgy volt, hogy Malcolmmal elmentünk bevásárolni, és akkor megláttuk A Túratáskát. Le volt árazva 7000 forintra (ilyesmi, mint ez itt a képen, csak jobban néz ki, és sötétnarancssárga), bennünk meg klikk! felvillanta a fejünk felett a lámpa, hogy nini, hiszen mi épp ilyet akarunk!

Rövid tanácskozás után be is került a bevásárlókocsiba, ami aztán szépen meg lett pakolva. A kasszánál elsőkként tettük fel a futószalagra a hátizsákot, viszont volt egy kis galiba, amivel megkavarhattuk az eladót. Tudniillik majdnem vettünk Chilinek egy fekhelyet (tudjátok, van belőle fonott meg műanyag is, beleteszel neki egy pokrócot, és az az ő saját kis ágyikója), de túl drága volt, ezért mondtuk, hogy inkább nem kérjük. Ezek után az eladó fogta a hátizsákot, megvizsgálta, hogy van-e benne valami, matatott rajta, majd átadta nekem, én pedig a sorra következő dolgokat mind belepakoltam. Csodálkoztunk is icit, hogy a végén mennyit fizetünk, mert keveselltük az összeget, de hát minden a szatyrunkban volt, úgyhogy álmélkodva, de elindultunk haza. Otthon megnéztük a blokkot, és kiderült a dolog: az eladó nem húzta le a táskát. A Tesco ajándéka volt :)

hihhííj, még mindig passzol rám az érettségis kosztum :)) Hány éve is annak? Hmm.. URAM ATYÁM! 5.
Már nagyon-nagyon hiányoztok, köszönöm a hozzászólásokat, már csak pár nap, és TALÁLKOZUNK!!

Hiányoznak a barátaim. Szörnyen hiányoztok!

Kezdek totálisan és végérvényesen besok(k)alni az államvizsga egyre fenyegetőbben közeledő időpontjától. Jövő szombat. Para, eh?
Azért abból van leginkább már tele a mikulás-zoknim, hogy hazaérve a sürgős házimunkák után még le kell ülni tanulni, és Malcolmmal alig jut időnk egymásra. Nem beszélve ennek ártalmas mivoltjáról. Érzem a negatív hatásokat, még akkor is, ha most azzal jöttök majd, hogy de ezt ki kell bírni, és a későbbi jó érdekében (diploma) be kell vállalni ezt a kis rosszat. De tekintve, hogy szakdolgozat óta alig jutott idő romantikázni, egymással foglalkozni (és itt most nem feltétlenül arra célzok, ami talán sokaknak elsőre eszébe jut)....

 Holnap van a szülinapja. Nagyon régóta szeretnénk színházba menni, és mivel kiskorában színjátszózott, a kamaraszínházak a kedvencei. Online lefoglaltam két jegyet, és míg ő lement Chilivel, sárga kartonpapírból kivágtam két színházjegy méretűt lapocskát, és megcsináltam, mintha igazi lenne, majd beletettem egy borítékba őket. Holnap reggel korán kelek, kávét főzök, és az álmos nyakába bújok. Így kívánok majd neki boldog szülinapot. Remélem örülni fog...szurkoljatok!

Michael Jackson and Siedah Garrett-I just can't stop loving you

Hát mi más lehetett volna a slágerlisták élén születésem idején, ha nem egy teljesen-totálisan szerelmes dal? :)

Nem bírom, ha valaki azt mondja "nem lesz semmi baj". Mondja inkább azt: "Minden rendben lesz".

Jelenleg ezt a könyvet olvasom, és fantasztikusan jó! Imádom az ilyen történeteket, és nemsokára a végére is érek, az utolsó 60 oldal a legizgalmasabb, bár a kibontakozás is egészen íncsiklandóan újszerű. Itt-ott felfedezhető egy-egy "sablonjelenet", de rövidségük miatt egyáltalán nem zavaróak. A könyvben lévő bizarr fényképek és írott levelek emelik az egész könyvbeli világ hangulatát, pillérekként alátámasztva a képzeletedben megjelenő karakterek vonásait. Letehetetlen! Pláne azok számára, akik szeretnek a természetfeletti dolgokról elmélkedni, és kiskorukban elképzelték, milyen jó lenne különleges képességgel bírni. Nálam telitalálat volt, köszönet nővéremnek!

2012.01.02

Egy új év kezdete. Ezt valahogy mindig úgy képzeltem, mint mikor lapozol a jegyzetfüzetedben: egy tiszta lap, egy új, nagy fejezet kezdete.
Ennek ellenére az új év első napján az emberek meg voltak őrülve. A csikorgó kerékkel startoló, zebrán átszáguldó autóstól kezdve a szomszédainkig. Délelőtt a szomszédos lépcsőház családjában ment megint a terror, ordibálás (már az utcán is!!), és bútorborogatás közepette teregették ki a családi szennyest.. nem, ez nem hasonlatos a szappanoperák eltúlzott jeleneteihez. Inkább valami vérfagyasztó krimihez tudnám mérni azt, amit ezek művelnek.
 De ha ez nem lett volna elég, este 10 körül a felettünk lakó lány és barátja kezdték el a meghökkentően durva veszekedés-vihart, olyan káromkodásokkal tarkítva, amilyenekkel normális ember nem illeti azt, akivel együtt tervezi a jövőjét. Persze igaz, látni nem, csak hallani hallottuk, mik zajlottak odafent, az ajtócsapkodás és dolgok földhöz csapkodása közepette. Nem ítéletet írok, csupán azt a meghökkentő tényt, hogy tegnap feje tetejére állt a világ.

Túllendülve ezen: idén nem tettem ígéreteket, nem fogadtam meg semmit, nem szabtam határidőket magamnak. Nézzétek meg a Little Miss Sunshine c. filmet, ami egy nagyon jó emlékeztető arra vonatkozóan, hogy csak az számít, amit igazán akarsz, és hogy nem feltétlenül attól vagy győztes, ha nyersz, de akkor mindenképpen, ha legalább megpróbálod megvalósítani, amit elképzelsz, ha belevágsz, ha mindent megteszel az éppen aktuálisan kitűzött célért. Minden egészen életszagú benne, az összes karakter, a nem idealizált családkép és élethelyzetekkel egyetemben. Érdemes!

Ja, és szipi-szupi hihetetlenül fantasztikus új évet kívánok mindenkinek! 2012 egy kerek év, és ez remélem csak jót jelent :)