A tegnappal, tudjátok, az egymilliószoros nappal történt pár abszolút pozitív értelemben vett váratlan dolog.
Végre ahhoz is bátorságot vettem, amihez eddig nem volt, és sikerült lezárni életem két legnehezebb fejezetét. Ma reggel úgy ébredtem, hogy majd szétvetett az energia, és mosolyogni támadt kedvem egész nap. Sőt, hovatovább többen kívántak szép napot. Az ilyenekért érdemes tényleg elkezdeni a napot, és kellett is!

Igaz, a nap közepén már azon gondolkoztam, milyen furcsa, hogy az ember sosem látja a saját fejét-arcát, csak ha tükörbe néz. Afféle groteszk látványt nyújtanak az olykor pókszerűen hosszúnak ítélt karok, mint pl amikor a klaviatúrán gépelek. Totális képtelenség, hogy ez is én legyek - gondolom ilyenkor, de persze nem változik semmi.