Álomból vált remény

Furcsa hogyan is alakul ki az emberben egy cél. Történhet hirtelen, amolyan villámcsapásszerűen, és úgy is, hogy lassan bontakozik ki, mint a hajós előtt a szárazföld. A gomolygó ködfelhőtől szinte semmit nem látsz, csak azt sejted, s tudni véled, akarod; mögötte valami ígéretes önt formát.
 Aztán előtűnik. Komótosan bújik ki az őt takaró lepel mögül, de már letagadhatatlanul, csalhatatlanul...ott van.

Így volt ez a mi tervünkkel is. Egy massza volt, aféle gyurma-álom, amit alakítgattunk, formáztunk, s már épp valamiféle alakot öltött, amikor rájöttünk; mégsem így. A teljes figura még most sincs kész, de már tudjuk, mit akarunk megformázni, és ez -azt hiszem- mindennél fontosabb. Hogy is van az a régi mondás? "Annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, minden szél kedvezőtlen". Sokáig nem értettem miért, és volt egy "dehogyis, sőt" ellenvetésem ezzel kapcsolatban, de rájöttem, miért van igaza mégis az ilyen "szólást" gyártó bölcseknek.

Amióta tudjuk, merre tartunk (és hová), azóta mintha minden minket segítene (azért azt hiszem ezt jó lesz gyorsan lekopogni), és az egyéb történéseket is célirányosan alakítjuk már. Szóval... Fontos, hogy legyen cél, amerre haladsz. Anélkül csak bolyongó lélek vagy, aki nem tudja merre forduljon, és így elveszhetsz, vagy könnyen visszakerülhetsz ugyanoda, ahonnan elindultál. Az értelmetlen köröknek márpedig semmi értelmük. Szerintem.


Na jó, mára befejeztem az okoskodást, csak azt akartam még mondani, hogy amióta tudjuk ezt az egész "mit kezdjünk az életünkkel" fejezetet, erősebbnek érzem magam, és a munkahelyi akadályokat is könnyebben veszem. Mert tudom, hogy nem kell már sokáig, már csak egy icit kell kibírni, és nagyon jó lesz. Olyan, ami után megállsz hogy elgondolkodj a "művetek" felett, sóhajtva kimondod: "Megcsináltuk!", és jobban szorítjátok egymás kezét, mint valaha.