ihol

újra felbukkanok, hogy hallassam a hangom, azaz leginkább annak szavakba öntött formáját.

Sok minden történt a legutóbbi írásom óta, mint például hogy végrevégre megnéztük a Pi életét, a könyvet kiolvasva már toporogva számoltam a napokat, hogy végre lehessen mozizni. Igaz, hogy rossz terembe mentünk be először (így jár az, akinek cetlire írják a terem-, sor- és székszámokat), és 1 perc székenülés után jöttünk csak rá (miután már egyszer felállítottunk négy embert), hogy a Hobbit-nak nem a trailere megy, hanem maga a film.. na sebaj, gyorsan kislissz, párdon-hupika-mégegyszernehari, aztán röhögve csapkodtuk egymás vállát, hogy melyikünk volt az a hülye, aki így félrelátott a sötétben.

 Aztán, mikor helyére billent az Univerzum görbéje is, és épp élvezni kezdtük a sok reklám után végre kezdődő filmet, sajnálatos módon tudomásunkra jutott, hogy a teremben napbarnított testvéreink aluliskolázott kasztjából is reprezentálták magukat páran, konkrétan egy szép nagy család. Az hagyján, hogy hangos és homlokra csapós eszetlenségeket kiabáltak ("Apa, az ott egy zebra???" -kérdezte az egyik kissrác az emura ... érted... mer' ha legalább struccot mondott volna a szerencsétlen..). Neem, mindez még csak a jégyhegy csúcsa volt, az indián szigeten messziről észrevett füst.

A család kicsi kincse ugyanis, lévén egy négy-ötéves forma kislány, fogta magát, és először csak fel-alá futkorászott a teremben, majd csak úgy találomra odament idegen mozizókhoz, és elkezdett hozzájuk beszélni. Lejjebb süllyedve a székben rimánkodtam, hogy csak hozzánk ne tévedjenek oda, mert meg találok szólalni, és nem igazán kívántam volna ilyesfajta balhéba keveredni, ha értitek mire gondolok.

 Szerencsére a vásznon vetített történetek tették a dolgukat, ez volt az egyetlen reményem, be is vált szerencsére, és a rémségek piciny családja szép csendben is maradt (egészen a film vége előtti tizenötödik percig, amikor is -hogy miért pont akkor??- pávaléptekkel és bőgőmajom-szerű kiáltások közepette levonultak a színről).


 Aztán leutaztunk vidékre, karácsonyozni. Hó az persze csak épp annyi esett, hogy el is olvadjon másnapra. Mindegy, bár Chili örült volna, ha végre kipróbálhatjuk milyen is, mikor befogjuk a szánkó elé. Na de jön ő még a mi utcánkba

Amúgy a sok zabálás miatt most mégnagyobbra nőttem, bár így sem voltam épp egy babszemjani. Az újévi kívánságaim közt viszont már most szerepel, hogy a 2013-as év a sporté (és az álmok megvalósításáé) lesz. Persze nem mintha addig is tespedni és zabálni kéne hogy még többet kelljen leugrálni.

Három napos kajahegyek után végre hazaérkezvén mégnagyobb sietség hogy átmenjünk anyáékhoz is mégjobban dugig enni magunkat, majd mindezek után másnap (azaz tegnap) Pestszentlőrincre megintcsak hasat tömni a nagyrokonsághoz. Ma meg apám jött át ünnepelni, így megint csak tele hassal fekszem ágyba, pedig már tegnap éjjel is zagyvákat álmodtam kardokkal, háztetőkön mászással, harccal és sötét erőkkel. És ez így megy egészen szilveszterig, ugyanis minden egyes napra előre bejelentkeztek már a barátok. Nadrág gombok és cipzárok, kitartás!!