Álom

 Füstös éjjel volt. Olyan, mikor hazaérve érzed a hajadon is az illatát, sőt, szinte ízét is a szádban. Azt érezte, most valami fontosat tesz. Hogy valami különleges történik épp, csak mert ilyenkor, egyedül és egészen késő este. Pedig csupán önmagát áltatta, még ha a zenelejátszó akkordjai filmszerűvé hangolták is a várost. Szerette ezt játszani. Hogy ő más, mint mindenki: egyetlen búzaszem, mégis erősebb, szebb, ízesebb. Talán ismerős az érzés, mikor elfog valami indokolatlan, s néma, indigókék szín lepi el a belső szerveket, legfőképp a szívet, de talán még a légcsövet is, úgy fojtogat. Nem sajnáltatásból, nem mutogatásból, ez az érzés önmagáért születik. Hihetnétek, hogy rólam szól, de nem így van.

Egy elképzelt lány történetét mesélem most nektek, ki egy októberi estén látta, ahogy sirályok úsztatják magukat a hullámokkal, s megijedve a híd árnyékától  visszarepülnek, hogy újrakezdjék lusta játékukat. Miért is írom le mindezt? Egy hanyagul öltözött álomkép lopta be magát oda, ahol az észlelés helyet kap. Beletúrt kócos, fekete hajába és sóhajtott egyet. Lelassított hanggal kattant egy óra, és épp csak hogy kettőt ütött. Túl késő lett.