Fura. Ha visszagondolok úgy akár csak másfél évvel ezelőttre, úgy látom magam, mint egy (csáb)ereje teljében lévő lányt, csillogó szemekkel. Ha ma a tükörbe nézek, egy háziasszony néz vissza rám, és ez teljesen kikészít. Őszintén vallok most az életem buktatóiról, vagyis arról, hogy amikor nagyon akarsz valamit, az bizony rengeteg lemondással jár.

 Talán eszetekbe jut, hogy ennyi idősen (24) az Élet krémes oldalát kéne habzsolni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korábbi éveimben volt alkalmam bőven kiélni a hajlamaimat, ennek számos értelmében véve. Nem mintha nem jutna néha eszembe, hogyan is tudtam egyetlen pillantással elbűvölni valakit, de ezzel az elég beképzelt állítással nem térnék el inkább most a tárgytól.

 Nehéz összeszedett életet élni. A szoros időbeosztás, a napi feladatok és az este 9-kor tanfolyamról való hazatérés utáni mosogatás lehet az oka, hogy hétvégéken is karikás szemekkel ébredek, kialvatlanul. De hiszem és tudom, hogy minden egy közeli és sokkal jobb jó érdekében történik. Ha valamit, hát azt jól megtanultam eddig, hogy kőkeményen meg kell dolgozni azért, hogy az álmok valóra váljanak.. És hacsak nem egy gazdag és befolyásos ember borja vagy, kedves blogolvasóm, ezzel te is így lehetsz.

 Vannak napok, mikor könnyebb, de vannak kínkeserves, könnyekkel itatottak is. De azt hiszem, ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne értékeljük majd igazán, amikor sok sok idő után, de végre eljön a pillanatunk.
Harcolj, küzdj és bízva bízzál!