2012. június 22., péntek

| | |
Lezárni a múltat nem a legkönnyebb dolgok egyike. Felsejlenek régi képek, illatok, hangok. Egy nevetés foszlánya, fények... és talán már azt hiszed, hogy mindez mit sem jelent, hogy egyszerű, de szép díszdobozban eltetted már a sorakozó lezárt akták közé. Aztán egyik nap bombaként robban, elég hozzá pár egyazon légtérben töltött másodperc, vagy épp egy vadak elé húsként, közszemlére dobott kép az "arcon".

 Valahogy másképp működöm. Mintha bizonyos sebek nem gyógyulnának be soha teljesen, s egy váratlan mozdulattól felreped a heg. Ilyenkor nyugtalanul alszom, és a nappalok is ritkák, mint a hegyekben a levegő. Változni kell. Miért nem megy könnyen bizonyos személyeket magam mögött hagyni? Kóborló lelkekként kísértenek, és még a fokhagyma sem űzi el őket, pedig már Chili szájából is az árad :)

2 csiripelés:

Rosaline írta...

el tudom képzelni, milyen szaga lehet szegény kutyának :D

Felfedező írta...

:) Jóó, azért annyira nem vészes. Pláne egy jobb jó érdekében mindent elviselünk :)))