Utálom, ha elfelejtek könyvet vinni magammal reggel. Ha odafelé Malcolmmal is megyek (egészen az egyébként régi időket idéző Kálvin-térig), visszafelé bizonyosan nélküle, s ilyenkor úgy belemerülök az éppen magammal vitt könyv világába, hogy van, hogy majdnem elfelejtek leszállni, és már majdnem odacsuk az ajtó is, mikor valósággal kisuhanok a szerelvényből.

 Éppen ezért válságos, ha nincs nálam semmilyen művészi alkotás, ráadásul a fülhallgatómat épp ezekben a pillanatokban szereli Malcolm, mert sikeresen elszakítottam :S Sajna hallás-sznob lettem, és nem teszek már be bármilyen "dugókat" a fülembe, a több éves Sennheiser-használat miatt hozzászoktam a zenehallgatás kényeztetéséhez. Szóval nem mindegy. Nem mert márka-buzi lennék, de tényleg nem mindegy, hogy mennyire érzed a zene legapróbb rezgését is, amit egy párszáz forintos sajnos nem tud megadni, és küszködik-torzít. Ez van. Öregszem biztos.

De nem is erről akartam mesélni. Hanem arról, milyen furcsa volt a mai utazás. Csak azt vettem észre, hogy mindenki csendben zötykölődik, és hirtelen minden olyan abszurdnak tűnt. A legviccesebb, amikor valami furcsa kerít hatalmába, és egyszerűen érzed, honnan jön. Odanézel, és észreveszed, hogy valaki bambán rajtad felejtette a szemét. Ez nem feltétlenül szexuális értelemben vett érdeklődés jele, csak mondjuk eszébe juttatta a kabátod színe azt a napot, amikor... ilyenek..
Mégis, minden között a legfurcsább az a csend, ami a zakatolást közrefogja.