Sjö

Tegnap megint kardszárnyú delfinekkel álmodtam, és teljesen olyan volt az egész, mintha valóság lett volna.
Svédországban voltunk vagy talán Norvégiában, és én csak azért is felszálltam egy hajóra, mert tudtam, hogy most, most jön majd a pillanat, amire olyan régóta várok már. Sokan azt mondták, bolond vagyok, arrafelé nem élnek bálnák, de én csak néztem a vizet, és tudtam, hogy akármelyik pillanatban megláthatom őket.
És akkor kibújt a víz alól először az uszony, aztán görbült a hozzátartozó hát, s kifújta a levegőt, a hozzátartozó, filmekből annyira jól ismert hanggal. Aztán felbukkant egy másik és egy újabb, és újabb.

Akkora öröm járt át, aminél úgy érzed, mindjárt szétszakadsz, már-már túlcsordul rajtad, s a világ legtermészetesebb dolgának tartanád, ha elemelkednél a földtől.
Aztán hirtelen elkezdték húzni-rángatni az akkorra nagyobb és félig fedett csónakká alakult hajókat. Merészen megbillentek, forogtak, és én -emlékszem- nem féltem, csak nem értettem, mi történik. Tudtam, hogy bántani nem bántanának, még ha bele is esnék a vízbe. Aztán kiléptem a partra és segítettem másoknak, akik viszont halálra rémültek.

Ennyire emlékszem. Mit jelenthet? Abból kiindulva, hogy a víz az érzelmi szintet jelzi álmainkban, talán épp azt, hogy túlságosan engedem elragadtatni magam az érzelmeim által, de most végre szilárd talajra értem, s megalapozottak a döntéseim?
Remélem az álomfejtő barátom olvassa ezeket a sorokat :) Biztosan köze lehet ennek az egésznek az egymilliószoros naphoz, amikor is sikerült lezárnom két nagyon nehéz időszakot. Elengedni valamit vagy éppenséggel valakit olykor sokkal nehezebb, mint azt be mernénk vallani magunknak. Még ha el is búcsúzunk tőle, vagy nagy horderejű beszélgetéseket kezdeményezünk magunkkal (és persze csupán gondolatban, hogy a külvilág ne higgye rólad; őrült vagy), olykor marad egy iciri pulóver darab, kabátfoltnyi emlékfoszlány, amihez gondosan elrejtve és titkon, de ragaszkodunk. Miért? Mert valljuk be: szeretünk szenvedni.

De nekem elég volt önmagam gyötréséből. Elégettem a csetreszeket idebenn, kellett a hely az újnak, az érdemesebbnek, a megtisztulásnak: a Jövőnek.