A rám gyakorolt hatásáról annyit, hogy soha egyetlen film sem érte még el eddig, hogy ne egyem meg a popcorn adagot. A Fehér Istennek sikerült.
Önmagában az a tény kiérdemelte a külön díjat, hogy főleg menhelyi kutyákkal dolgoztak, sok sok sok trükköt megtanítva nekik, ezzel növelve az örökbefogadási esélyüket. És a jó hír, hogy a film végére majdhogy az összes blökkencs gazdisodott!! Ha a film maga nem is lenne egy nagy durranás, már ezért külön dícséretes, de hát ezt már írtam. De a Fehér Isten nem csak ebben emelkedik ki a többi, mozivászonra szánt alkotástól, ó, még távolról sincs vége.
Lélektanilag két fő részre osztanám a filmet; az első, a Remény elvesztésének folyamata, a második az Átalakulás és bosszú (jó, illetve akkor háromra, mert a lezárásnak megint csak más légköre van).
Őszinte leszek, az első 5 perc arról szól, hogy megpróbálsz túllendülni a színteret egyébként gyorsan elhagyó színészek förtelmes alakításán (bevallom, itt elég furán néztem, mert hát tényleg választhattak volna több tapasztalattal bíró embereket, akik némileg nagyobb átéléssel mondják el az összesen 10 mondatból álló szövegüket). De aztán gyors és egyáltalán nem fájdalmas búcsút intve nekik a következő 10 percen belül már ott a gombóc a torkodban, és igyekszed visszatartani, hogy hangosan bőgve szidd az emberiséget, és köbö kitépnéd a vásznat, hogy beléphess a térbe és megmenthess egy elhagyott életet.
A kameraállások jók, hatásosak, sőt, helyenként zseniálisak! Szóval az operatőr tényleg ügyes, annak ellenére is, hogy a kézi kamerás jelenetek viszont zavaróak. Oh és a zene! Na hát az tényleg nagyon! Ügyesen kihasználták feszültségoldásra is, ahogyan a zárójelenetben is fontos szerepet kapott (bár már az első képkockáknál lehet tudni, hogy a trombitának bizony még külön szerepe lesz, és az is hamar kitalálható, hogy pontosan mi). Szóval vannak benne kiszámítható elemek, de ezek mindössze olyan pillérei a filmnek, amikre már-már várunk, hadd oldják ki a cselekmény bennünk keltette nyugtalanságát.
A film második része már véres. Nem tudom, hogy egy egyébként "nem kutyás" hogyan éli meg a látottakat, nekem nagyban megkönnyítette a helyzetem, hogy beleláttam a felvétel közbeni, valós történést, szóval az "így készült" jelenetsort. De véres. Nem úgy, mint egy Walking dead, sőt, még a kezedet sem kell a szemed elé tenned, hogy félig kitakard a képet. De azért tény, hogy nem kisgyerekkel nézhető jelenetsorok ezek (úgy önmagában a film komolysága és mély mondanivalója sem kiskorúaknak való).
A film két részének határjelenete a viadal. Ott veszik el minden remény, ott történik az átalakulás, létrejön az utolsó csepp. A nézőben is. Érezhető a gyűlölet, a keserűség, a sok miért?. És a nézőben is megszületik ekkor a gondolat; hogy ez tűrhetetlen. Szóval a második rész, a leszámolás, voltaképpen a közönségben megfogant igazságérzet kiteljesítése.
A megoldási technikák bámulatosak! A főszereplő kutyát pl még sántítani is megtanították! Lehidalok! A kuttyok egyébként übercukik, imádnivalóak, olvadni lehet tőlük. És végig igazat adtam nekik. Mert valóban...a szívüket adják a mi kezünkbe, s sok ember mégis...hát...tudjátok.
Szóval összességében véve a Fehér Isten egy, "a kutyák bosszút állnak az emberiségen" film. Mélységesen nagy igazságokkal (kutyaadóhoz való hozzáállás, emberi gyarlóság, két faj közötti párhuzamok és ellentétek, stb). Megszívlelendő történet, amit valószínűleg pont azok nem néznek majd meg, akiknek kellene.
Tegnap az Ikeában voltunk, hogy beszerezzük a hiányzó ajándékokat. Természetesen nem tudtuk megállni, hogy magunknak ne vegyünk dolgokat, így bekerült ez-az (mondjuk mentségünkre; tényleg szükség volt mindegyikre). No, már épp mindenkinek megtaláltuk a keresettet, amikor Bé szeme megakadt egy szőnyegen. 13ezer, csíkos, színes. Hogy ez milyen jó lenne hozzánk, Ré, ennek olyan jó színei vannak. Épp egy ilyen hiányzik a nappaliból! Ha átjönnek a nővéredék, ezen aztán mászkálhat a Lui! Vagy ha társasozni akarnánk, hát csak lefeküdnénk oda, tökéletes terep a játékra!! Vegyük meg magunknak, na, meglátod, jó lesz!
Hatalmas hóréteget szeretnék, hogy elfedje -ha csak napokra is- az utak porát, feledtetve az összes földi gonoszságot. Fehér havat szeretnék, réteket ellepőt, amibe belehuppanva hókutyát hempergünk Hegyesfüllel. Csöndet szeretnék.
Ez egy biléta, egyrészt lehet QR kódosat igényelni, másrészt lehet regisztrálni egy adatlapot neki, amin minden adat (gazdi név, lakcím) szerepel, így ha esetleg eltűnne, és bárki találkozna vele, akkor hip-hopp értesíteni tudna minket.
Engem megmosolyogtatott, mert az jutott eszembe, hogy úristen, 7 éve már, hogy mennyire meg voltunk őrülve egymásért (igaz, se-veled-se-nélküled módon). Szóval valamiért az a gondolatom támadt, hogy ezt a nosztalgikus élményt megosztom vele, lefotóztam, és elküldtem neki.
