Újabb nyomi nap, amikor legszívesebben otthon maradnék és romantikus filmeket néznék bőgve. Gyűlölöm a kialvatlan éjszakákat és a fájóan gondolkozós reggeleket, amikor úgy érzem, tűket szurkálnak a mellkasomba. Ilyenkor eszembe jut, hogy mennyi embernek jobb az élete, mint az enyém, és hogy bárcsak soha... ah.. szerencsétlen, boldogtalan életem... Vannak benne színfoltok, de alapvetően olyan, de olyan magányosak ezek a napok..

A legutolsó ember, aki jelenleg lenni szeretnék, én magam vagyok. Miért nem lehet néha kipróbálni, milyen más bőrében?