Ma újabb közmondást találtam ki: "Bolondok közt bölcs az, aki hallgat". Ma, mikor leültem a metrón, elkezdtem pötyögni a telefonon. A mellettem ülő nő meg rám nézett, és némi undorral az arcán és a hangjában megejtett egy: "Jézusom..." sóhajt. Nem tudom hogy min akadt ki, mindenesetre ez úton üzenem, hogy csak tessék, egész nyugodtan formálj rólam véleményt ismeretlenül is, és ennek hangosan adj hangot is, hisz soha nem is láttuk még egymást, nem is fogjuk, ja és még a nevedet sem tudom, a te nagy szerencsédre.. :))

Egyébként ő meg a METRO újságot olvasta, nem Dosztojevszkijt vagy Charles Dickenst, de még csak nem is Fekete Istvánt vagy Csehovot, Kunderát, Márquezt vagy akár bármilyen ponyvaíró művét, szóval nem tudom mire ez a nagy orr-fennhordás.. Amúgy a következő megállónál leszállt, de közvetlenül előtte még egy lesújtó pillantást visszavetett rám...

Szóval ekkor született meg a fenti mondás a fejemben. Mert semmi, de az égegyadta világon semmi értelme nem lett volna, hogy olyat mondjak, amit nem tenne a fa alá...