Vannak olyan értelmetlen emberi viták, amiktől égnek áll a hajam. Mint pölö tegnap délután: a villamoson utaztam, s hát valljuk be elég tömött volt, az első ajtónál legalábbis már csak a lépcsőn maradt hely -ahová fel is tuszmákolta magát egy nő, nagy szatyorral,  de úgy tényleg jó naggyal, így viszont lényegesen kevesebb helye maradt. Hát igen, harmonikaajtaja van a villamosnak, és igen, így elég kellemetlen lehetett neki, ahogy az hátba tolta a záródáskor. De azt nem értem, hogy miért a lépcső tetején, szintén szűkös helyen álldogáló férfire kellett ráförmednie, hogy "véletlenül sem állna arrébb!". Hisz nem tudott arrébb menni, hisz nem volt helye neki sem...

Vagy a múltkor, mikor -szintén tömött villamoson- a vezetőfülkének támasztott háttal álltam, száll fel egy férfi, és rám förmedt undorító stílusban, hogy miért nem állok beljebb. Tett egy, azaz egy darab lépést beljebb (megjegyzem simán elfért mellettem), és tovább nem tudott menni, mert ugye tömeg volt. Úgyhogy mondtam is neki, én viszont normális stílusban, hogy "na most aztán tényleg beljebb jutott, ezért érdemes volt beszólni, igaz?" Természetesen erre már nem válaszolt.

Én nem tudom, hogy azért miért stresszelünk, ha többen vannak egy járművön -mármint az nem az ottani emberek hibája. Ők ugyanúgy tartanak valahová; A-ból B-be és senkinek sem kevésbé sürgősebb a dolga, mint a másiknak. Hát akkor miért mégis egymásra förmednek, mintha legalábbis az lenne a hibás bármiért is? Jó, tudom, naiv vagyok meg minden. De na...szóval na.