Sok sok gondolat gomolyog és kavarog a fejemben, színes csíkokat húzva maguk után, olyanok, mint amikor hosszú záridővel fotózod a suhanó autókat.

Annyi út, amerre tarthatsz. Annyi döntés, mi ténylegesen megváltoztat; annyi, annyi kitörési lehetőség; oly sokunk kalitkában tartja az akaratát. Milyen civilizációs béklyó tart minket fogva? Mi az, ami arra késztet, hogy letelepedett életformát válasszunk ahelyett, hogy vállrándítással szabad életformát válasszunk, fogjunk egy nagy hátizsákot, s néhány ruhával és ingósággal nekivágjunk a világnak, netán két kerékkel (vagy éppen néggyel)?

Lesz, ahogy lesz alapon láthatnánk óceánokat, mélyet és sekélyt, völgyeket, hegyeket, réteket, folyókat. Kosztért-kvártélyért dolgoznánk egy-egy nap, épp a kikötőben rakodósat vagy egy étterem mosogatójaként. Igen, a szabad életnek is megvan az ára; a "hátrahagyottak" hiánya, a honvágy, a stabil otthon hiánya.

Saját korlátolt tudatom foglya vagyok. Vagy mégsem? Mert például dolgozó emberként tudok adakozni, rászorulóknak segíteni; egy-egy utalással, vagy épp hiánycikkek adományozásával. Van miből adnom, nem csupán szeretetet és törődést, de tényleges segítséget. Dolgozó emberként meg tudok teremteni egy olyan gyerekkort a majdan születendőinknek, amilyenre én is vágytam, csak éppenséggel nem jutott belőle.

Tudok az állandó barátaimmal találkozni, akárhányszor csak szeretnék. Láthatom őket, hallhatom a hangjukat, örülhetek a közelségüknek.

És persze el tudok utazni olykor, hogy megadhassam magamnak azt a szabadságot, még ha korlátolt ideig is, melynek nem lehetek része minden egyes nap, de mikor lehetőségem van, maximálisan kihasználom, hogy beszippanthassam minden egyes molekuláját a Világ szépségeinek.

A választás a mi kezünkben. Hogy bármelyik út lemondás-e? Azt mindenki döntse el maga. De itt az ideje megbékélni azzal a döntéssel, amit meghoztunk magunknak. Ha pedig mégsem, hát sosem késő lépni. De választani csak mi tudunk, helyettünk senki sem. S azt hiszem, ez rémít meg minket a legjobban; hogy egyedül kell dönteni.