Szörnyű. Nem az, hogy a halál mindenhol körülvesz minket, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá. Megrémülünk tőle, hisz óhatatlanul szűkítjük a kört az elménkben: Csak nehogy a családomon, baráti körömön belül történjen, és természetesen arra is gondolunk, hogy csak ne velünk..
 Annyira furcsa, hogy mennyire félelem-központú a kultúránk, a felfogásunk, az életünk.
Félelem a magánytól, az ismeretlentől, attól, hogy lemaradunk dolgokról. Félelem a különbözőségtől, az el nem fogadástól, és még hosszú hosszú felsorolást végezhetnénk, napestig nem érve a végére.

Miért? Miért plántálják belénk ezt az érzést?

És egyáltalán. Ez a rohanás...mindent gyorsan, sőt, azonnal, utazni-átélni-megélni-megvenni-megcsinálni és újra. Miközben soha nem vagyunk épp az adott pillanatban, mindig már a következő lépésen járnak a gondolataink.

Számtalan alkalommal kapom én is magam azon, hogy Chilit sürgetem "gyere már, gyorsan, gyorsan", és nyilván máskor is sietek, amiről le kell szoknom. Régebben már gondoltam rá, hogy meditálni kezdjek, most végre el is kezdtem. A legegyszerűbb fajtáját használom, s mindemellett igyekszem odafigyelni a fent leírtakra is. Fontos, s érzem, hogy milyen sokat számít. Remélem tovább visz a kiegyensúlyozottság útján.