Már messziről észre lehetett venni, hogy ez most valami más. A szokásos mindent bevilágító reflektorok és a híd lábától hallható zsibaj helyett ezúttal fényfoltok és teljes csend fogadott. A kerítés tetején mécsesek égtek, oldaláról pedig virágok lógtak.
Egy asztalkán gyertyák mögött fénykép állt, rajta ő, bűbájos mosollyal, ahogy öleli a kiskutyáját. A kutyát, aki többé nem látja a gazdit, a kutyát, aki miatta nem tipikus, csatokkal cicomázott, neveletlen szobakutya lett, hanem a bemutatócsoport egyik aktív tagja, többszörösen levizsgázott vahúrka.

Ritkán mondok ilyet, de elbűvölő lány volt. Olyan, akire keresve sem tudnál rosszat mondani. Mindenki szerette, folyton vidám volt, bohókás, szeretetre méltó.
Emlékszem, utoljára egy vizsgáztatáskor beszélgettünk. Hárman ültünk a napon, és azon nevettünk, hogy összehasonlítottuk a karjainkat, hogy ki gyantázza, ki nem, és ki felejtette el már két hete leszedni róla a szőrt. Ezen a napon mesélte el azt is, hogy miért pont Kathrin lett a neve, s hogy a szülei cirkuszi artisták. Mesélt arról is, hogyan lett ő a kutyasuli tagja, s hogy hogyan lett neki Manó, a kis yorkie, aki nem elkényeztetett öleb, hanem egy igazi tükör kutya..

Az Élet igazságtalan. Ha igazságos lenne, egy rossz embert vitt volna el Kathrin helyett. Olyat, aki szándékosan embert öl vagy fosztogat, olyat, aki orvvadász vagy éppen drogbáró vagy csempész, maffiózó... De semmiképpen sem őt..