Ha a hülye szorongó gondolatoknak színeik lennének, akkor tegnap kilométeres kékeslila gomolyagokat húztam volna magam után. Azon gondolkoztam, hogy minden olyan üres, és ezért épít az ember annyi épületet, hogy megpróbálja ezt az űrt betölteni, hogy nagyobbnak látsszon, mint ami.

Egyébiránt már a metróban egyre jobban zúgott a fejem, bár akkor még csak tompán, az állateledelesnél már egészen, hazafelé tartva pedig (amikor a szorongó gondolatok is párosultak) már éreztem, hogy valami eléggé nem oké.

Amikor beléptem a lakásba, már szédültem. Kézmosás és arc-felfrissítés közben már azon gondolkoztam, hogy le kéne ülnöm, mert ez így nem lesz jó, de közben észrevettem, hogy Chilinek elfogyott a vize, így elindultam a táljával a konyha felé, hogy tisztított vizet töltsek neki. Hát eközben ért tetőpontjára a rosszullét. Ugyanaz történt, mint az esküvőnkön, mikor az anyakönyvvezetői hivatal előtt álltam a fehér, habos ruhában, és el kellett volna indulnom befelé (bent a vendégsereg már arra várt, hogy induljon a zene, és bevonuljak)..

Zúgó fej, szédülés, "mindjárt el fogok ájulni" érzés, minden fehéredik, már alig látok bármit, inkább becsukom a szemem. Mindeközben egyre jobban zihálok, pedig az agyam tudja, hogy minél gyorsabban veszem a levegőt, annál rosszabbul leszek.

 Szerencse, hogy Bé ott volt (most is, és az esküvői rosszullétkor is). Átkarolt, megtartott, mert alig bírtam már állni a saját lábamon, és odavitt a kanapéra, majd gyorsan hozott egy nagy pohár vizet, amitől azonnal jobban lettem. Kitisztult a kép, és 2 percre rá minden olyan volt, mintha ez az egész meg se történt volna.


Chili is megijedt, szegénykém, azonnal jött oda, "anya, mi a baj? Segítek!", úgyhogy utána őt is kioldottam, nehogy feszkó maradjon benne.

Jó kérdés, hogy ez mitől tört rám, van-e köze a gyógyszerhez, amit szednem kell (attól fáj egyébként egyre gyakrabban a fejem) vagy más eredetű.. de azért én is megijedtem, mert olyan volt, mint egy örvény, ami beszippant, miközben az elmém tökéletesen tisztában van a külvilággal.