Mutocsról

Amikor ő meg én találkozunk, olyankor mindig kisüt a nap. Ha másképp nem, hát ott belül, ahol a meleg kakaó is eggyel jobbá teszi a kinti világot. Kint ültünk a faházikó előtt, és miközben meglátszódott a leheletünk, rádöbbentem, mennyit változtam. Ő még mindig szabad. Én már nem. Észre sem vettem, és rácsatolódtak a bilincsek a kezemre. Én ezt nem akarom.

Mutocs mellett minden könnyebbnek tűnik. Mutocs mellett az egész olyan...más. Függetlenebb, gondmentesebb. És néha nem kellenek a kimondott szavak. Ősz van.

Elutazik. Egy évre. Amikor visszakapom, elveszítem, még ha "csak" egy időre, de így is...egyedül lesz, és mindamellett, hogy vele akarok menni, nem csak azért, mert irigylem. Hanem azért, hogy ne csak Konrad, a csipesz, és Bari legyen az egyetlen ismerőse a közelben.
Amikor rámnéz, egy egész Univerzum tükröződik a szemében. Ott csillog benne mindaz, ami én is voltam egykor. És én csak fogni akarom a kezét, egy szót sem szólva, egy faágról lógva egy pókhálón, mint két falevél.