Van az úgy, hogy egészen már belehelyezkedsz az életedbe; kirándulgatsz, biciklizel, egy Lovag társaságában vigyorogsz...aztán egyszer csak meglátod a hajdanán lenézett volt osztálytársad képeit, amiken Mexikóban, Bostonban, Chichago-ban, New York-ban pózol, nevet, felhőtlenül szórakozik...és elönt az az érzés, az a tehetetlen dühvel vegyes irigység, hogy neked mindez miért nem adatott meg. Hogy valaha te is világot akartál látni, s mégis egy rohadt melóhelyen gürizel, amiből a lakbért kiperkálod, és ha már veszel magadnak pár göncöt, alig marad a bankszámládon...
Persze, most jöhet a sok "de ő meg nem..." kezdetű mondat. Nem arról van szó, hogy ne élvezném az életem, mert hisz egy Lovaggal (és egy Robokuttyal) osztozom a hétköznapokon, ami már önmagában is indok arra, hogy mosolyogjak. Csak néha eszembe jut, miket terveztem annak idején, és az, hogy másoknak milyen könnyedén megy az én álmaim megvalósítása. *sóhaj*
De jó, ezt épp most találtam. Máris mégvidámabb az "ébredés" :)
U.i.: "Is losing failing?" (Veszíteni egyet jelent azzal, hogy csődöt mondtál?) --->én nem hinném.
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése