Emlékek hada

No. Hát ma van az utolsó napja a csillagászati jelenségnek. Szóval ha eddig nem csodáltátok meg, ma még megtehetitek!

Úgy döntöttem, hogy a hónap utolsó két napján -30án és 31én- leutazom Nagyihoz Koroncóra. Már alig várom, hogy újra lássam -sajnos ugyanis ritkán van rá alkalmam. Paprikafejet apura bízom, és irány ez a Győr melletti picinyke falu, a gyermekkor friss illatú pihenőhelye, ahol a putri gyerekek annak idején minden este az utcára tömörültek, és a padon ülve "szotyolásztak", ahol mi voltunk a "finnyás, kényes pesti lyányok", ahol a nővéremmel bunkert építettünk kukorica szárból, s ahol volt egy kedvenc kutyám, akit mindig vittem sétáltatni. Marika néni volt a gazdája neve, és tőle kaptam életem első könyvét; a Lassie hazatér-t, amit olyan sokszor olvastam ki, hogy egy időben kívülről tudtam. Még most is ott van a polcomon a fehér kötésű regény, aminek a borító belső oldalára pár kedves sort írt az említett személy. A bánatos dolog az egészben, hogy nem emlékszem a kutyus nevére, akivel olyan sokszor szeltem át a falun és túl.

Volt a szomszédban is egy kedves német-juhász. Őt Mogornak hívták. Egészen pici voltam, ő pedig egészen imádnivaló. Egy tacskó volt a játszópajtása, de őérte nem rajongtam ennyire. Mogor azt is engedte, hogy a hátára üljek, ő volt a paripám, s végigbaktatott velem az udvarban. Így visszagondolva...hihetetlen, hogy mennyire vigyázott rám.