Szarul vagyok. Az orvos beutalt holnap ultrahangra a sebészetre. Be vagyok tojva, úgy eléggé.. És senki nem jön el velem. Egyedül leszek, a félelmeimmel.. mint mindig. Nem a halálomat tervezem, és nem arról van szó, hogy rögtön a legrosszabbat képzelem el. Csak épp.. nem lesz, aki bátorítva szorítja majd a kezem, sem akinek a vállára hajthatom majd a fejem, miközben gyűszűnyire szűkült gyomorral várom, hogy felvillanjon a sorszámom. Jellemző. Mint ahogyan az is, hogy a saját anyám is szájhúzva, vonakodva kérdezte, nem lenne-e valaki más, aki eljönne velem. Hát nincs. De így ő se jöjjön.. "ha már olyan nagy lánynak érzed magad, menj el egyedül" -ezt mondta.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol megértettem valami nagyon fontosat. Az igazán ritka, és talán nem is létezik, amilyet én elképzelek. Ne vegyétek személyesnek.