Étel

Igaz is, több...illetve nagyobb elismerésre számítottam a főztömet illetően, mint egy szimpla "Jó" válasz a "na milyen íze van?" hagyományos női ellenőrző kérdésre. Nem mintha az ízével vagy a külalakjával bárminemű probléma lett volna, sőt, igazából szerintem nagyon is finomra sikerült a rakottttt tészta.
Persze megevett belőle egy hatalmas tányérral, sőt, még vitt is el, amit még aznap behabzsolt otthon -tehát minden jel szerint ízlett neki. Csak éppenséggel minket nőket azt hiszem az ösztönöz és lelkesít az újabb és újabb főtt étel gyártáshoz, ha pozitív visszacsatolást kapunk róla attól, akinek..akiért... különben elmegy tőle a kedv.

Tekintve hogy felajánlottam, hogy szívesen főzök neki (ránk), minthogy a szülei elutaztak, azért reméltem legalább egy icit aranytálcán hordoz majd... ehelyett úgy éreztem magam, mintha egy régóta a kiszolgálásba belenyugvó anyuka lennék, aki teszi a dolgát.
Na és tudjátok, ki jutott még eszembe? A saját apám, aki bevetette magát a tv elé, amíg anyu órákon át a konyhában robotolt.
Na de álljon meg a disznótoros menet, én nem akarok erre a sorsra jutni. Mert még Dé-ben is volt annyi, hogy 5-10 percenként kijött puszikat adni, és éreztette velem, hogy köszöni a fáradtságom.. (oh és egyébként ő önként vállalta utána a mosogatást -de ezt csak érdekesképp mondom, hogy lám, ilyen is van).

Iiigen, tudom. Nem azért főztem, hogy elvárjam a dícséretet, de azért ugye értitek, mi itt a sérelmem?