Mi lenne, ha eltehetnénk befőttnek a fényt? Kitennék pár dunsztos üveget (így kell írni?) a napra, begyűjteném a fényt, és elraknám a spejzba. Hogy aztán télen csak elővegyem, és megtöltsem vele a szobát. Sőt, egyet-egyet a paplan alá is tennék, hogy jól melegen tartson.
Akár éjjeli hangulatfénynek is beillene. És ráadásul abszolút öko dolog lenne.
Kis gömbökbe is töltenék napfényt, amiket felfűznék egy zsinegre, és az ajtóra akasztva egészen barátságos lenne a szoba tőle. És így legalább mindig ott lenne a mosoly a lakásban -a legnagyobb hideg közepette is.
Vagy. Nyár esszencia. Egy csuporba beletölteni, s a pirítósra kenni, miközben a téli fagyban pokrócba bugyolálva, dideregve iszod a reggeli kávéd. Máris jobban indulna a reggel.

Igazából egy icurka zöld tündért is szeretnék, de őt nem tartanám csuporban, ő szabadon lehetne a lakásban. Úgy épp akkora lenne, hogy a tenyeremen kényelmesen el tudna helyezkedni. Igaz, Marcic és Paprikafej lehet hogy megpróbálnák elkapni az elején, de a kis varázspálcájával megoldaná a szitut, azt hiszem.

Azt hiszem, én nem lennék egy olyan fiú helyében, aki mellettem van. Erre tegnap döbbentem rá. Súlyos, mondhatni klinikai eset vagyok. Hogy miért? Mert görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy a filmekben ábrázolt, romantikus helyzetek és karakterek igazából is léteznek. És így számtalan és képtelen reménykedéssel vagyok teli. És roppant és elmélyült csalódottságot tudok érezni, valamint egyből azt, hogy nem rajong értem az adott fiú, stb stb stb. Én őszintén próbáltam ezen változtatni...de ezek a gyermeki ábrándok egyszerűen kikergethetetlenek... egyrészt nem bánom, de másrészt...