Mutocskának2 -folyt-

(Az előző részek tartalmáról itt1 és itt2)

-Jól vagy? -
Az ismerős kéz simogatja az arcát. Az ő keze.
Az ember érzékeiben van egy olyan terület, amikor átmenetben van álom és valóság között. Akkor valahogy mindkettő álom, és mindkettő valóság egyszerre. Az álombeli hamu és az ismerős szelíd kéz egyazon pillanatban történik, és Bess egyszerre tudja, hogy mindkettő valóság. A jövőben járt.
- Igen. - motyogja, de nem gondolja komolyan.
A férfi megállítja az autót.
- Gyere. Itt megállunk kicsit. -

Már pirkadt, mikor kiszállt a kocsiból, s lenvászon cipőjében megérezte a kavicsok gördülését a talpa alatt. S ekkor, mint hirtelen zuhatagként, megcsapta a tenger illata. A partnak ezen a szakaszán még sohasem járt. Lundák kedves kis csoportja repült el felettük, mikor elindultak a sziklaparttal párhuzamosan. Csendben lépdeltek egymás mellett.

-Hová megyünk? -Bess hangja bátortalanabbra sikerült, mint tervezte. De hisz hová szállt a régi önbizalom? Egy szimpla kérdés, és mégis... Valami egészen mást érzett most a levegőben.
Kérdésére nem érkezett válasz, s körülöttük csak a kavicsok görgése, a lundák, a szél és a hullámok hangjának egyvelege töltötte ki a teret és időt.
Hát ezért nem kérdez soha semmit. Mindig csak a sejtető, képletes csend. Rég leszokott már a felesleges beszédről, s megtanulta visszafojtani kitörni készülő mondatait. Így éltek ők, ketten, a közös, ki nem mondott szavakon osztozva.

-Megérkeztünk. -szólt a férfi. Egyetlen szó, mégis heves szívdobogást eredményez. Bess hosszú haja fürtönként kelt táncra a széllel. Hátrasimította kézfejével, hogy jobban körülnézhessen. Körülöttük több tízméteres sziklák hada, rajtuk hatalmas robajjal törnek meg a hullámok, s olykor egy-egy csepp permetet hozzájuk is elér. Bess érzi az arcán az apró vízpettyeket.
Előttük, kis emelkedővel, egy erdő húzódik.
-A holtak erdeje -szólal meg Luke, a férfi, aki mindig csak pár szót mond. Mégis mit jelentsen mindez?