HB ceruza

Nahát. Ilyesféle izgalmakra sem számítottam eddig. Két napja írt egy hajdani évfolyamtársam, mellékelve akkori, tizenegyedikben írt versét és novelláját. A vers rólam szól... a novella pedig...mindkettőnkről. Hogy mondjam...elég fura érzés magadról olvasni egy műben. Mert amikor teszem azt, az ember lánya olvas egy regényt, keresi a szereplőt, akivel azonosulhat. De mi a teendő olyan esetben, amikor az egyik karakter éppen te vagy? Mindenesetre számos alkalommal kibukott belőlem a nevetés, és azt is őszintén elárulhatom, hogy elpirulva olvastam a sorokat, ahol egy egészen érdekes és különleges lányként vagyok feltüntetve. Igen, hiúság-legyezgető, és ám legyek öntelt, de jó kedvem lett tőle (főképp a tegnapi bejegyzések tükrében).

Egyébként utánagondoltam... ezen kívül egyszer írtak még hozzám/nekem/rólam egy kis elbeszélést. Bene Bálintnak hívták a fiút, a Scholás évek alatt ismertem meg, szintén évfolyamtársként. Neki azóta sikerült a művészberkek sűrűjébe küzdenie magát, amúgy fuvolán (is) játszik, és elképesztő zenei tehetség. Egy akkori találkozásunk ihlette a művet, amit azóta is amúgy (féltve) őrzök. És most -sok idő után- újból eszembe jutott, hogy létezik.