Tehervonat

Tegnap válságmenedzsment órán jópofa dolgokról tanultunk. Eléggé tetszik a kommunikáció ezen része. És ráadásul a tanár, aki tartja (Szekfű András, aki egyébként a 'Magyar film a '60as években' óra tanára is egyben), úgy kezdte, hogy aki arra vár, hogy itt mindenféle csalafinta kibújásról és 'hogyan tévesszük meg a sajtót és az embereket' -féle előadásra számít, az csalódni fog. Mert hogy a hamis információ, és a történések letagadása hosszú távon nem kifizetődő...sőt, épp ellenkezőleg.

Szóval 2x90 perc keretében bepillantást nyerhettünk számos, válságba jutott cég kommunikációjába, annak hibáiba, csúnya melléfogásaiba, vagy éppenséggel sikeres megoldásokba is akár.

Rájöttem, hogy szívesen lennék ilyen válság kommunikációval foglalkozó egyén. Kihívást jelentene, és tetszene, hogy olyan sok múlik rajtam. Mert hogy az, hogy egy cégnél hogyan történik meg a visszacsatolás, nagyon fontos. Az emberek (meglévő és leendő ügyfelek) bizalma miatt.


Este, kifáradva hazaérvén, elfogott valami hirtelen jött szomorúság, ahogy a szobámba léptem. Ruhák mindenfelé -hajjaj, ha még csak azok lennének szerteszét dobálva! Aztán 5 perces kiborulásom volt reggel, amiért nem találtam a szemöldök csipeszt...nem lett meg, úgyhogy muszáj volt elhitetnem magammal, hogy nem is akkora világkatasztrófa, ha ma reggel egy icit bozontosabb szemöldökkel indulok útnak.

Úgy vágyom már arra, hogy végre kipihenhessem magam, de ez még keddig várat magára. A "gőzkieresztés" viszont akkor is csak maximum annyiban nyilvánul majd meg, hogy egészen fél 9-ig aludhatok majd -akkor Chili ugyanis minden bizonnyal felébreszt majd, jelezvén, hogy most már menjünk le. Amúgy meg készülhetek a pénteki zh-ra, szóval ez a hét sem lesz egy túlzott leányálom.

Megkönnyítené a dolgomat, ha valaki (khmm) meglepne, mármint olyan meglepetéssel állna elő, ami felvidít, ami jelzi, hogy gondol rám, hogy figyel rám, hogy... hogy nem csak azért kellek, mert egy barátnő nélkül rosszabb. Hát épp ez az, hogy úgy érzem magam, mint szimplán egy barátnő a sok közül... egy rovátka a többi között. Ahelyett, hogy azt érezném; különleges vagyok neki. Ez a probléma sok rétű...de lassan bele fogok fáradni a sok meg nem térülő figyelmességbe. Pedig úgy tudnám szeretni őt, s talán épp ez a baj, hogy túlontúl örültem, hogy visszakaphatom, s olyan pozitívan vetettem bele magam ebbe, hogy kivettem az értem való küzdés szakaszát. Ne hagyjatok kérlek így okoskodni erről az egészről!
Áh, csak arról van szó, ha két olyan elfoglalt ember kerül össze, mint mi, akiknek az egész hetük egy nagy rohanás, akkor alapvetően nincs annyi idő a másikra, mint amennyit szeretnénk, hogy legyen. Gondolom... de legalább olykor egy kedves sms-sel... najó cssst.