*sóhaj*

Hogy is fejezzem ki azt, amit csak belül érzek, ott, ahol a csontok vannak? Ott, ahol az időjárást is érzed? Legfőképpen ezzel a -Száz év magányból vett- idézettel tudnám:

"... felriadt az álmából, és takaróért kiabált. Valami belső hideg, ami a csontjait is átjárta, s még a tűző napon is dermesztette, hónapokon át elvette az álmát, míg hozzá nem szokott."

Egyre jobban aggaszt a "mi lesz, ha...?" kezdetű kérdéskör, bármennyire is próbálok a jelenre koncentrálni. Ha megpróbálok nem ezzel foglalkozni, őt magát zárom ki a gondolataim közül. Ha pedig őt magát zárom ki a fejemből, érzelmileg sem fogok közel kerülni hozzá. Hát épp ez az; hogy érdemes-e teljesen beengednem, ha annyira fájhat, ha mégis költözik? Kibírom-e, hogy mondjuk teljesen belé zúgok, és épp csak "visszakaptam" őt a Sorstól, máris elveszítem?

"Úgy érezte, szétosztódott, megsokszorozódott, s mégis olyan egyedül van, mint még soha"

Mindezzel eddig nem foglalkoztam, de napról-napra úgy érzem, egy olyan szobában vagyok, amelynek falai egyre közelebb kerülnek egymáshoz... egyre kisebb a tér... mert egyre jobb, kedvesebb a vele töltött idő... és egyre közeleg a nap, amikor minden végleg eldől.

*sóhaj*