Íráskényszer

Hogy is mondhatnám? Tekintve, hogy egyáltalán... ez a rengeteg kérdőjel. Meg egyébként is. Az állandó félelem. A mától, a holnaptól, a hétvégétől, hogy ott vajon mit szólnak majd hozzám, befogadnak-e, szeretnek-e majd, az azutánitól, meg hogy mikor hívják vissza a második interjúra. Szóval most, ebben a pillanatban úgy döntöttem, hogy hagyom őket a francba. Mármint ezeket a fejem felett Demoklész karjdaként lebegő írásjeleket. Igaz, a kérdőjelbe legalább bele lehet kapaszkodni, ha zuhansz valahonnan, míg a felkiáltójelet mire elgörbíted, már édes mindegy :P

Szóval üsse kavics, mostantól nem félek, nem én. Az utolsó előtti pillanat a mostani. Ilyenkor szoktam mindig ilyen elhatározásra jutni. Innentől inkább gyűjtöm a bátorságot. Mert honnan is fakad a félelem? Az önmagunkba vetett hitetlenségből... vagy nem. De ezt most roppant bölcsen hangzott mindenesetre.

Szóval ma igenis mindenkit elbűvölök az Eszti által gyártott Főnix-fülbevalóval, meg hogy vidám vagyok, és hogy különben a barátjukat, aki az én kis hercegem...Kishercegem...szóval hogy őt mindennél jobban, mindenki előtt és egyébként is :P

És napok óta egy dal van a fülemben, aminek nem tudok rájönni a címére, és nem tudok a szövegéből, csak annyit, hogy "dreams" are sáppárááárárá fütyfürüütttyütyüttyü lá sáppárírárá