Regény

Na, kivégeztem. Jó ötlet volt nem elhozni a Vigaszágot is, mert egyrészt baromi nehéz, másrészt pedig tökéletesen felesleges lett volna magammal hurcolni, úgysem kezdeném el. Albert Györgyi hatása alatt vagyok.

Ez a delíriumos állapot két napja tart, amióta elkezdtem, és azóta szünetelenül pörögnek a fejemben a gondolatok. Egyrészt, hogy rég vágytam már olyan könyvre, aminek hatására végiggondolom az életem. Másrészt hogy milyen fiúk voltak hatással rám úgy igazán.

Noha annyira sosem voltam "férfifaló", amennyire az említett Györgyi, azért nem panaszkodom. Arra a napra viszont tisztán emlékszem, amikor először törték össze naívan elképzelt és kiszínezett tündérvilágomat. Gyerekként hamar rátaláltam a lehető legjobb -ám szerintem az ember jövőjére nézve legveszélyesebb- foglalatosságra; egy általam elképzelt világ szorgalmas kialakítására, ahol minden színesebb, szebb, illatosabb, édesebb, és ahol persze mindig várt rám a herceg fehér lovon. Mert bevallom, mindig is ez volt érdeklődésem legnagyobb foglalkoztatója. Hogy végre szerelmes lehessek, mert az milyen jó is. Meg szép. Meg minden.


Persze előtte is voltak már párkapcsolati próbálkozások, de úgy 14 évesen esett meg az alkalom, amikor először csókolóztam egy fiúval, s innentől fogva mindig volt valaki. Volt, akinek én törtem össze a szívét -pl Krisz, aki már akkor is metroszexuális volt, emellett viszont igencsak lelkesen udvarolt, én pedig leoltottam, mikor valami romantikusat mondott. Igen, ott kezdődött az, hogy nem hittem el, ha dícsértek. "Biztos hazudik, csak azért mondja mert..."

Tibor, aki miatt egy ideig anorexiás lettem. Úgy gondoltam, csak akkor tetszhetek neki, ha vékony leszek ... önértékelési problémáim mindig is voltak. 1 hónap járás után (ekkor 18 voltam, és még szűz) le akart velem feküdni, bennem pedig megszólalt valami vészjelző, s nem engedtem. Akkor és ott szakított. Gratu a férfinemnek. A romantikát hírből sem ismerte. Én pedig -milyen ismerős- magamat vádoltam, hogy biztos nem feleltem meg neki eléggé, nem tudtam kellőképp elcsábítani.


Na jó, zanzásítok. Jött M. Az első ÚGY. Nagyon buta fiú volt. Csoporttársak voltunk, és szánalmasan buta hozzászólásai voltak az órákhoz, de ez akkor még nekem nem tűnt föl. A háta mögött kibeszélték. Anyuja rendezvényszervező volt, s mentem velük segíteni díszíteni, előkészíteni az a felső tízezrek esküvő utáni lagzijának helyszínét. Nevelőapuja meg jégszobrász volt, őt is mindig kísértük. Én pedig lelkesen fotóztam minden eseményen, s a képeimet feltették a hivatalos oldalakra, reklámként. Élveztem a pörgést, de aztán jöttek a furcsa dolgok.

A tipikus számítógépes srác volt. 5 órákat is eltöltött online lövöldözéssel, miközben ott voltam náluk, s persze teljesen felidegesítette magát a játékon. Jöttek az első kiborulásai, kiabálásai. Aztán az ominózus, amikor majdnem rámborította a szekrényt dühében, majd azért ordított, hogy mindezek után miért nem vagyok hajlandó megfogni a kezét, megcsókolni őt.


Ekkor jött Dé. Aki miatt vígan otthagytam M-et. Dé a nyugodt szerelem ígéretével kecsegtetett. De hát... mondjuk úgy, hogy már a második hónapban a padlóra küldött, s ez a helyzet 4 év alatt -persze voltak szép pillanatok is- csak rosszabbodott. De hát...én választottam.

Nagyon sokszor szakítottunk. Közben pedig sok mindenki volt, nagyon sok esetben törtem össze mások szívét, mert hamar el tudtam csábítani a srácokat, s a legszerelmesebb időszakukban mentem vissza -én hülye- mégis Déhez. Ekkor bántottam meg Petit is, a legtündéribb fiút, akit valaha ismertem. Vagány volt (kite, motorozás), de mellette romantikus, figyelmes...De róla most nem szeretnék...

De olyan is volt, hogy az én érzéseimmel játszottak. A tipikus helyzet, amikor abba szeretsz bele, aki sosem akarna tőled semmi komolyat. A.-ról beszélek, a macsó, tökéletes alakú, szerepeket, álarcokat magára pakoló srácról, akivel lehetett nagyokat sétálni, beszélgetni, és aki tökéletes szerető volt. Pár alkalommal, főleg a sötétben, egymás mellett fekve, kitárta előttem a lelkét. Én pedig azt hittem, biztosan sikerül magamba habarítanom. Nem így történt. S felismervén, hogy hiába álmodom vele, hiába volt "látomásom" vele, ő csak kihasznál, s elmondtam neki, hogy ezt én így nem akarom tovább.

Érdekes, tavaly felhívott a szülinapján, hisz pont azon a napon ismertük meg egymást. Boldog évfordulót kívánt. Máig sem értem, miért tette ezt. Pedig akkor épp egy volt barátnőjét akarta visszahódítani, miközben több lánynak is csapta a szelet. Na mindegy, ebből késöbb nagy botrány is lett, mert kiderült, hogy a lány Dé exe, és ők meg találkoztak, hogy a lány kiönthesse neki a lelkét, és az összes (az előbb leírt) információ szépen körbeért. Na mindegy.


Aztán jött sorra a sok reménytelen eset, amikor mindenkibe a megmentőmet véltem látni, aki majd elfeledteti velem Dét. De hát senki nem tudta, s aztán sorra szakítottam, mert még egyedül is jobb volt, mint velük. És időközben rájöttem, hogy én magam tudok csak túllendülni ezen, s hogy mennyire különbözik a valóság és az az eszménykép, amit Déről festettem.


Sok mindenkiről nem írtam -szándékosan. Nem lenne értelme. Még így is gondolkodom, hogy csak piszkozatként vagy igazi posztként jelenjen-e meg ez az iromány. De egy biztos; sokat tanultam a hibáimból, annál kevesebbet a nővéreméiből. Talán a sok dolog, ami történt, bizonyos mértékig a jó útra tereltek. Mert most már egészen másképp látok dolgokat, mint régen. És talán épp most értem oda, hogy jóvá tehetek egy nagyon nagy hibát.