Változások szele

Hogy mennyire hihetetlen, hogyan tud változni az ember hozzáállása valamihez. Hajdanán, másfél éve örültem, hogy bejárhatok ide dolgozni. Le voltam úgymond nyűgözve az itteni "szokásoktól", a "rendszertől", na meg ettől a hihetetlen rendtől, ami itt van... jah, persze.
Aztán fél év alatt rájöttem, hogy nem minden arany, ami fénylik, s mostanra menekülnék -ha végre tudnék. Lassan kezdem egyre jobban feladni az itteni harcot, mert eldöntöttem, hogy nem fogom a saját egészségemet roncsolni azáltal, hogy a Rafi miatt stresszelek.
Folyt. köv.

Na megint itt. Amúgy meg már idegesít, hogy egybefolynak a hétvégék a hétköznapokkal, hogy örülök, ha jut időm a szobám rendbe tételéhez, a hegedülésről nem is beszélve, vagy arról, hogy időtlen idők óta nem láttam a Nagymamám. Ami azért szégyenkezésre ad okot, mert hát mégiscsak a Nagyiról van szó. Az igaz, hogy Chili is megnehezíti a dolgokat, de apu -ha nem csinálok belőle rendszert- segítene.

Ráadásul kezdek bekattanni a folytonos teljesítési kötelezettségektől, a folytonos tesztektől és visszahallgatásoktól, a főnök megrovó pillantásaitól, ha véletlenül nagy hanggal összetöröm a kedvenc bögrém, mert az kiesik a kezemből. De erről már ugye...
Szóval minden minden összeállt ahhoz, hogy lassan odaálljak a főnök elé, és megmondjam az utolsó napot, amikor ide beteszem a lábam.
Csak lenne már minden háttér biztos. Mert ezt így nem lehet, hogy ilyen bizonytalanságban vannak pont a legfontosabb dolgok.