Korán

Mondják; ki korán kel, aranyat lel.. eddig sem voltak kétségeim ezen állítás igazi jelentését illetően, és ma többször is a figyelmem középpontjába került ennek igazsága. Minthogy ma 6-ra jöttem be dolgozni (igen, reggelre), 4-kor keltem, és Paprikafejjel 5 körül mentünk le sétálni. Noha még sötét volt, a madarak olyan koncertet adtak, hogy öröm volt hallgatni, ahogy a házak között visszhangzott az énekük.

Most már dolgozom. Egy jó dolog van ebben a böszme nagy épületben; hatalmas ablakai vannak, s így egyfolytában kifelé bámulok. Ennek nem más az oka, minthogy éppen kel fel a Nap. Most épp a felhők mögött bújkál, de rég volt már, hogy ilyen szépnek láttam.
Emlékszem, egyszer volt egy srác, akivel egy egész éjszakán keresztül fent voltunk, vittünk pokrócot, és a Feneketlen-tónál fekve bámultuk a csillagokat. Majd ébren maradtunk, csak hogy a napfelkeltét is lássuk, azt már a Citadella lábától. Szép volt nagyon -még ha aznap munkában életem legszörnyűbb napját is éltem át.
Szóval -mert hogy a lényeg nem a srác volt, mint kideríthettétek- kellenek az ilyen hétköznapi csodák. És aki meg sem látja őket, az szégyellje magát.

Képzeljétek, ma elromlott a liftkezelő valamiért, vagyis gyalog kell feljönni a negyedikre. Nagyon vicces azt látni, hogy mindenki kifulladva érkezik meg... hiába, nincsenek hozzászokva a mozgáshoz. De ez tényleg vicces.