Mutocsnak

-Vedd a kabátod! -ébredt Bess arra, ahogyan egy alaktalan súly a takaróján landol. Még nem tudta eldönteni, egy másik álomba csöppent-e, amolyan keretes szerkezetként, vagy tényleg tőle várja az ajtónál álló sziluett, hogy ilyenkor...
-Igyekezz! Indulnunk kell! -a hang talán mégis a jól ismert...

A terepjáró ajtaja gyors mozdulattal csapódott mellette. S a felkapcsolt lámpafénynél hirtelen minden igazivá vált. Ahogyan az eléhelyezett termosz, benne az Élet szérumával.
- Mmm kávé. -sóhajtott Bess az első korty után. A sofőr tétován elmosolyodott, majd beindította a motort.

Sötét tájak vonultak mellettük, s talán a Hold is ott pislákolt valahol. Nem kereste a szemével. Ezúttal nem. Csak mozdulatlanul bámult kifelé, és várta, hogy megérkezzenek, noha még azt sem tudta, hová.

-Szótlan vagy. Talán durcás is, mert felébresztettelek. De majd meglátod. Higyj nekem.

Ránézett a férfire. Évek óta ismerte. A vonásai a kezdeti rózsaszín őrület óta egyre megszokottabbakká váltak, de sohasem unalmassá. Valójában sosem tudta eldönteni, mi járhat éppen a fejében, vagy hogy gondol-e rá, ha távol van. Hogy beszél-e róla másoknak, s ha igen, vajon rajongással vagy olyan hangon, ahogyan az ember egy átlagos napját meséli..

Mutocska, folytasd :P

Újabb

Megnéztem az Álmodozások kora c. filmet. Tudjátok, elég durva. Mármint a sok sok mögöttes gondolat, amit közvetít. Tudtak valamit akkoriban a filmkészítők, rendezők, vágók és operatőrök. Nem úgy, mint a mai magyar filmesek többsége. A megjelenítések, kivitelezések egészen művésziek. Nem az a szájbarágós fajta, hanem amikor neked kell kibogoznod az értelmet. És ez...ez az igazi film.

A végén volt egy rész, amikor a főszereplő srác fekszik az ágyában, és a gondolatait halljuk. A következőkön morfondírozik, amik nagyon megfogtak:

"Miért kell fájdalom ahhoz, hogy felnőtté váljunk?
S mikor válik a fájdalom egyszerű tapasztalattá? ... Mert nem akkor
váltunk felnőtté, mikor rájöttünk, gyermekkori eszményeink hazugságok
között éltek ... Az ember sok furcsa dolgot tapasztal. Aztán rájön, hogy a
furcsa dolgok teljesen természetesek..."

Távoli kívánság2

Senki ne gondoljon bele semmit ezekbe a mostani bejegyzésekbe, de gyerekek...a nászutamon én ide szeretnék menni (már ha lesz egyszer valaki olyan eszevesztett, hogy élete értelmének tekint engem, s hozzám köti életét):
http://www.bonoutazas.hu/travel_191?cy=ap

szóóóval..a fakultatív programrészből a Bálnanézést és a delfinekkel úszást mindenképp.... *sóhaj*

De ne aggódjatok, egyelőre igencsak elképzelhetetlen számomra, hogy letérdel elém életem férfia, és csillogó szemekkel megkéri a kezem. Bár, ha már itt tartunk, erre is van egy elképzelésem. Gyerekkori álmaimból véve, az igazán filmbe illő jelenete ennek a következő.

Éjszaka van, készülődöm a lefekvéshez. Egy simítás Chili buksijára, amikor...hahh, mi ez? Valami dal csendül fel az ablak alatt (:)), és Ő lenne az...és szerenádot adna nekem, és... hát valahogy így kérné meg a kezem. A részletekben szabad utat engedek, azt a másik fantáziájára bízom :) És hát... azért bevallom, hogy mindez tényleg elég elképzelhetetlennek tűnik számomra..

Mert valahogy.. Dé és A után, legbelül eléggé kiábrándult lettem. Persze tudom, a saját valóságodat magad teremted. De...a bennem lévő, valaha optimista lány mára attól fél, hogy nem kell hosszú távon senkinek...

Távoli kívánság

Amúgy azon gondolkodtam, hogy mennyire nem fair, ahogy a férfiak többsége a szüléshez áll. Teszem azt, én, ha eljön az ideje (még azért odébb van), szeretném, ha a férjem mellettem lenne. Nem, nem ott lent, hanem a fejemnél, fogva a kezem, bíztatva, erőt adva, nyugtatva, hogy minden rendben lesz. Hogy mégse idegenek között kelljen...
És az is jól esne, ha mindezt ő ajánlaná fel. Én úgy hiszem, ezzel is az összetartozásunkat jelezné, hogy a legnehezebb pillanatban is ott van mellettem. Ő ugyanannyit látna az egészből, mint én -magyarul egy takarót, a testemen, aztán később, hogy valaki, a MI valakink felsír, és a kezünkbe adják.

Az apa úgyis kevesebb időt lesz majd vele a későbbiekben, hisz ő továbbra is dolgozni fog, minimum 8 órában. Miért hagyná csak és kizárólag rám a nagy feladatot? Ez olyan...elkülönülő.
De most komolyan. Azt nem is engedném, hogy elmozduljon a fejem mellől, mert azt én sem akarnám látni, ami odalent zajlik. De a legnagyobb görcsök, lökések és nyomások között olyan jól jönne a jól ismert és úgy imádott kéz. Az apa keze...

Robokutty

Szeretném én alkalmazni ezt a "Béke legyen veled" technikát, amit a sokak kezébe vándorló könyvem tanít, de...hogy is mondjam...elfog az amazoni idegesség, ha valaki utasítóan beszél velem (t.i.: munka; ügyféllel való beszélgetés). Ha azt mondja élces hangon: "folytathatom?" vagy hogy "diktálja tovább". Ezek a szavak így leírva nem foglalják magukban azt a mögöttes negatív érzelmi töltetet, de higyjétek el nekem, ott voltak..

A napok során egyre többször jövök rá, hogy túlságosan szigorú vagyok Chilihez. Ha lent vagyunk, és rohangál, muszáj, hogy mindig szem előtt legyen, mert különben a következő fémjelzésű feliratok kezdenek el villódzani bennem:
1. feleszik valamit a földről
2. megrohamozza egy kan, és amire rájuk találok, már késő
3. kirohan az úttestre a galambok után, és még ha ez csak a belső udvarban is történik, jön egy autó, a vezető nem veszi észre, ő meg alászalad.

Szóval ma gyakoroltam, hogy több szabad teret adjak neki, mert tegnap este is, amikor Timivel és Petijével leültünk a ház elé sörözni, folyton azt figyeltem, hol van. Persze azért azt továbbra is fenntartom, hogy a másik ház mögé ne tűnjön el csak úgy. Különben is ott vannak olyan dolgok is, amiket egy kutya imád felenni, és a világ egyik leggusztustalanabb dolga -ha másé.

Amúgy ezen a szép napon folyton játszottunk, és imádom a kis buksiját, meg hogy ilyen kis életvidám. És ha hiszitek, ha nem, azért már sokkal nyugodtabb, mint hajdanán volt. Ez a menstruálósdi tényleg nagylánnyá tette :)

Egész jó

Még én sem hiszem el teljesen, de végre, az évben először, sikerült az elvárt százalékarány fölött teljesítenem. A heti teszt 100-as lett, a havi meg 95%. Ezazezazezazzzz.
Aztán támadt egy kis fejetlenség bennem a sulival kapcsolatban, és májusban is egyszer lesz még két nap tanítás. Abból az egyiken (pont szombaton) dolgozom, és csak egyetlen ember maradt, utolsó mentsvárként, akivel el tudnám cserélni, de ő most nincs bent. Mindenesetre szurkoljatok, hogy 8-át is el tudjam cserélni, mert akkor végre nem lenne akkora lelkiismeret furdalásom avégett, hogy nem jártam be rendesen.

Azért így is lesz pár kellemetlen köröm a jegyzetek utáni kajtatáskor, plusz mások írásából tanulni...mindenki más lényeget szűr le az órákból, na meg ott vannak az agyban eltárolt, de le nem jegyzett adatok, ami ugye mindenkinél más és más. No mindegy, hajrázok majd.

Most májusban lesz 3 nap szabad, egymás után. Pont péntek-szombat-vasárnap. Azon gondolkodom, le kéne menni Nagyihoz, de Chilit is mindenképp vinném magammal. Az viszont elég bonyolult, hisz az ottani Bundás nem biztos, hogy jó néven venné. Majd konzultálok anyuékkal, hátha ők is terveznek pont egy lemenetelt.

Más: az Ábrándozások kora (Szabó István film), ami kötelező Magyar film a '60as években órára, egészen tetszik. Biztosan azért, mert az egész az emberi érzelmekről szól legfőképpen. Egészen bele tudok feledkezni az ilyenbe. Szakinak volt igaza; egy amerikai romantikus filmbe kellett volna születnem..

csütörtök

Ma bringával akarok munkába menni, mert már nagyon hiányzik. Valószínűleg az elvonási tünetek egyike lehet, hogy sétálás közben olyan érzés áll a lábamba, mintha egy kis lény hátulról belecsimpaszkodna, és így vitetné magát... ez elég elmeroggyantul hangzik, de tényleg így van :)

Közben már számolom a napokat fizuig, mert elég ramatyul állok, főképp, hogy a havi vásárlások 80%-át én intéztem e hónapban, no meg ráadásul a jog pótvizsga végett is mélyen a zsebbe kellett nyúlni. Azért most már ott vagyok, hogy ha megjön a fizu, muszáj leszek elmenni vásárolni, mert egyrészt kell még egy cipő (az egyiket ugyanis még újkorában szétrágta Chili...kösssssz), és szeretnék csini egybe-ruhákat venni, már pár hónapja ezen kattog az agyam, mert hát az milyen csini, és egyébként is, a nagy melegben a legideálisabb viselet, és ráadásul nőies is. Azt hiszem, ezt majd nővéremmel akarom megejteni, ő ismer egy csomó jó turit.

Na, megyek zuhanyozni, mert még a TK-ba is be kell ugranom, meg Chillel is sétálok egyet munkába menet előtt. Amihez, megjegyzem, semmi kedvem. Jajjj ráadásul heti és havi tesztet is kell írnom...a fenébe...

?

Ma nem tudom, mi van, de rám tört valami nyomott punnyadtság, ami egy olyan néma várakozás féle "stand by" üzemmód. Hogy mondjam? Valami olyan, mint amikor annyira izgulsz egy vizsga előtt, hogy szétstresszeled magad (hehe a helyesírás-ellenőrző ezt a szót javasolta inkább: szétszerelmesedik --na ez vajon mit jelent? :)), és akkor egyszer csak ráparancsolsz magadra, hogy NA JÓ, ELÉG LEGYEN! No, pont ilyenkor kerülök olyan furcsa állapotba, mikor olyan érzésed van, hogy beszippant a köztes időtér. Amíg A eseményből átérsz B eseménybe. Azt hiszem, ez a katyvalag az eredmény, ha nem iszom kávét. Nem, a cappuchino lófütyköst sem ér.

"Hát tessék, az analízis, Dr Fraud". Most akkor történik is végre valami, vagy megint a semmi ágán ülök? Jézusom. Inkább befejezem A tanut. :P

Még

Érdekes dolog visszaolvasni a hajdani blogon közzétetteket. Olyan múlt szaga van, és teljesen más embernek érzem az akkori énemet, mint a mostanit. Visszafelé olvasva a bejegyzések között olykor egészen tetszetős gondolatmeneteket vezettem le -el sem hiszem, hogy ilyenre is képes vagyok :) Szeretném az íráskényszeremet végre hivatásos formában is levezetni, és hogy ez az az út, amit a Sors nekem szánt. Mármint hogy ezreknek írhassak, elismert és megfizetett formában. *sóhaj*

Tudjátok, furcsa, amikor a múlt egy olyan résztvevője köszön rád hirtelen, akit már réges rég elfeledtél. Hogy olyan dolgok, amik annak idején olyannyira fájtak, hogy fizikailag érezted, hogy összetörik benned valahol egy szerkezet egy darabja, mára már egy mosolyt csal az arcodra -hogy igen, ilyen is volt.

Én szeretek a múltba visszanézni. Persze csak ha már egy afféle üvegajtó választ el tőle. Vagyis hogy akkor, a visszanézéskor már nincsen rád negatív hatással. Jó lenne, ha le tudnám írni az életutam, ha látnám, hogy konkrétan egy kitűzött cél felé halad (és most nem a halálra gondolok, mert hát az ugye mindenki útjának végpontja)...
Kíváncsi vagyok a hétfőre.

...barka

Sajnos az embed kód le van tiltva, úgyhogy a blogba ágyazni nem tudom, de Mutocstól kaptam ezt a zenét, és ... jajh... hallgassátok (klikk rá) :)

Amúgy ma végre átszelhetem a várost, DuplaDével a vállamon -ilyen is rég volt már. Szóval Ildikó nénivel találkozom, és együtt zenélünk majd -a vonóját meg kölcsön kérem addig, mert különben csak bosszankodni fogok.

Herceg itt hagyta a herflijét, úgyhogy a Tanu megnézése után megnézem, milyen gyakorlatok vannak ebben a szájharmonika füzetben :P Ő le tudja játszani rajta a Dallas főcímdalát, én a magyar népmesék zenéjére gyúrok. Ezen nem lehet lejátszani a somewhere over the rainbow-t :(

És végre végre napsütéses szép reggelünk van ismét -sajnos azt hiszem, ma is be fog borulni. Mindenesetre élvezzük, amíg tart. Szeretem az ilyen reggeleket, és ma még csak dolgoznom sem kell :)

Álom a köbön

Én is jó munkát szeretnék! Olyat, amit élvezek! Olyat, ami meg is fizet. Nem sokat, annyit, amennyi elég ahhoz, hogy ne kelljen nélkülöznöm. Hogy még félre is tudjak tenni havi szinten. Ajh, vagyis egy farmon kéne élni inkább, egy szép erdőben, állatokat nevelve, nyugodtan, távol minden zajtól. Lennének lovaink (a férjemnek és nekem), tehenek, csirkék, kecskék, kacsák, sőt, egy pávánk is lenne, és bari is.
Az erdőben megsebesült és beteg állatokat is gyógyítanék; rókákat, süniket, őzgidát, baglyot, nálunk mindenki védelmet és törődést kapna. És egy idő után híre menne, hogy kitanultam az állatok gyógyítását, és hozzám hoznák beteg kedvenceiket vagy kihívnának, hogy vessek egy pillantást háziállataikra. *sóhaj*

A férjem ezermester lenne, javítana, barkácsolna mindent. A városban mindenki őt tartaná a főbarkácsmesternek. A technikai/elektromos kütyükhöz is értene, és a férfiak mind felnéznének rá. Szerényen élnénk, de nem nélkülöznénk. És imádnánk egymást. A gyerekkel még ráérünk :P

Na és persze ugye hát ott lenne Chili, az állatok hercegnője, aki bent alhatna a kandallónál, a közelünkben, s aki mindenhová persze elkísérne, és igazán boldog lehetne, hogy visszakerült az ősi közegbe; az erdőbe.

Termesztenénk is mindenfélét; gyümölcsöket (epret, málnát, ribizlit, barackot, almát, egrest), és zöldségek hadát (parit, paprikát, ubit, salátát, hagymát, retket). És így élnénk szépen, csendben, olykor belovagolnánk/autóznánk a városba, ünnepségek alkalmával vagy ha kell takarmány vagy bármilyen beszerzendő, eladni a termesztett/készített többletet, vagy ha csak szimplán egy kis városi kikapcsolódás hiányzik (mert olyan is kell olykor).
Vendégeket is fogadnánk; a családot, barátokat mindenhonnan, ismerősöket a városból. S amikor hozzánk jönnének, mindenki azt mondogatná; "milyen jó itt nálatok!". Mosolyogva ébrednének a madárfüttyre, és a házi sütésű kenyér illatára, amit házilekvárral vagy (ízlés szerint) házitojásból készült rántottával majszolhatna a reggeliző asztalnál.

Ó, jaj, bárcsak bárcsak bárcsaaaak!

Katyvalag

És ismét egy fáradt reggel -hajnali 5kor kelés, idő előtti beérés, álmos ásítások, és majd a várható, utálatos heti teszt. Fantasztikus. Igazán nincs kedvem ehhez az egészhez, pedig egy hétig az otthonlét gyönyöreit élvezhettem. Igaz, a szobám -a hétvége jegyében- úgy néz ki, mint amit rozsomákok dúltak fel..

Már nagyon várom, hogy VALAMI történjen. Az a valami, ami a várakozásaimra, és az azalatt feltett kérdéseimre VÁLASZT ad. Úúúúúgy úúúúútálok várni!

Chili még mindig nagylányosdit játszik, pedig már nagyon szeretném, ha elmúlna ez az egész herce-hurca, és még csak most kezdődik a java. Amikor már ő is...hogy úgy mondjam a baglyaival küzd, és mindent elkövet annak érdekében, hogy elkergesse őket. Ajjaj.

Jahm, amúgy a Főnixes fülbevalóm állati klassz, és már alig várom, hogy a fülemben vele újra bringára pattanhassak. Ez most ugyanis egy icit várat magára, amíg 2 percenként orrot kell fújnom, ugyanis ennek tekerés közbeni mozdulatsorait még nem dolgoztam ki. Jobb kézzel kormányozva, egy kézzel orrot fújni ugyanis még nem megy. Na meg egyébként is. Úúúútálok orrot fújni. Olyan kiszolgáltatottá teszi az embert, hacsak nincs egy tükör a közelben. Hisz ki tudja különben, mi olyan marad ott, aminek nem kéne. És általában mások kínosabbnak érzik szólni. Pedig az mégzavarbaejtőbb, ha belesandítasz a tükörbe, és rájössz, hogy a másikkal végig úgy beszéltél, hogy közben egy hívatlan vendég csücsült az orrod egyik szegmensén. Na mindegy. A hülye fóbiák ugye.

Amúgy lassan egészen tetőzik az emberundorom. Ha nem kéne napi szinten az ország buta és primitív embereivel beszélnem -nem beszélve a lekezelő seggarcokról-, na és ha nem kéne kötelező jelleggel minimum két terméket az ügyfélre tukmálnom...nos, akkor egészen normális lenne a kedvem is. De neeeeem.

És közben az emberundoritiszem némely kolléga ellen is irányul már. Ugyanis kiütést kapok azoktól, akik gazdag anyuci és apuci védőburkában állatira nem értékelik a pénzt és annak valódi jelentőségét. Idősebbek, mint én, de még persze otthon laknak, mert lusták az önállósághoz, és különben is milyen jó, hogy a hátsó fertályuk csillogóra van nyalva.
Mert amit itt megkeresnek, azt persze mind elbulizzák, -dorbézolják, és az a legnagyobb poén egymás között, hogy "Tegnap jött meg a trafipax büntetés. Most egész olcsón megúsztam. Csak 45 ezret kell perkálnom". A hátamon feláll a szőr ezektől, értitek?
Főképp, hogy amikről és ahogyan beszélnek, hát az eszem megáll, hogy olyan külsőségek alapján alkotnak ítételet, hogy ki milyen márkájú órát hord vagy hogy mennyire gáz, ha valaki az eldobható borotvát többször használja...
Az ilyen embereket legszívesebben kidobnám a sivatagba, ott aztán kezdhetnek, amit akarnak a sok pénzükkel. De az Északi sarkon is szerencsét próbálhatnak minden nélkül...bánom is én.

Rém

Azt hiszem, van egy visszatérő rémálmom. Már amennyire visszatérőnek lehet nevezni valamit, ami két egymást követő éjszakán kísért.
Maga az álom olyan komplex, hogy nehéz lenne visszaadni minden egyes részletét, de azért megpróbálom.
Mindenesetre most egy épület alsó szintjén voltam, elég sok emberrel egyetemben, s egy olyan világban, ami eltér a "szokásostól", a "normálistól".
Az emberekkel együtt a kijáratot kerestük, és csak előre haladhattunk, visszafelé nem. Ha jól emlékszem, víz alatt volt maga az épület (a termekben nem volt víz), és muszáj volt kitalálnunk onnan, de sötét volt, legalábbis félhomály -csak itt-ott világított a folyosó végén egy-egy lelógó izzó. Beértünk egy olyan hajdani bolt féleségbe, ahol a dolgok -bútorok, polcok- nagy része le volt takarva egy fehér lepellel. Ahogy óvatosan lépkedtem elől, felkeltette a figyelmemet egy, a falra szerelt fehér polcon lévő kézi tükör. Valami olyan gyanússá vált. Előre kiáltottam a pár "úttörő" embernek, hogy azonnal álljanak meg, ne menjenek tovább.
Ketten nem hallgattak rám, és ahogy a terem végében lévő "útelágazáshoz" értek (balra/jobbra lehetett fordulni, s középen volt egy lila, tükröződő, mozaikos oszlop), fekete hollók elragadták őket és kirepültek velük az ablakokon. Erre meg természetesen kitört az általános káosz.
És akkor eszembe jutott, hogy előző este ugyanezt álmodtam, s ezzel együtt a megoldás is felvillant előttem. Hangos utasításokkal nyugalomra és szervezettségre intettem mindenkit.

-Tükrök. Ragadjon meg mindenki egy tükröt. Csak úgy tudunk innen kijutni, ha azokba nézve közlekedünk!

És mikorra mindenki mögöttem állt, rendezetten, egyszercsak megjelent egy őrült óriás-alak, aki a szemben lévő falhoz kent egy másik óriás férfit. Egy szál alsógatyában volt, és a tekintete tébolyult. Véres lett a teste, és egy ugrással felénk vetette magát, miközben a szemembe nézett. Mindenki sikítani kezdett, csak én kiáltottam nekik, hogy nyugodjanak meg, ezek az óriások csak egymást bántják, mi nem érdekeljük őket (de azért persze reméltem, hogy a belső hang igazat mond). És ezzel át is ugrott a fejünk felett és eltűnt ott, ahonnan jöttünk.
Azt hiszem, valahol itt riadtam fel. És minthogy mindez szombat este játszódott az elmémben, nyugodtan konstatáltam, hogy mellettem ott szuszog Herceg, sör- és pálinkagőzös lehellettel. Elmosolyodtam, és mosolyogva visszaaludtam.

Változások szele

Hogy mennyire hihetetlen, hogyan tud változni az ember hozzáállása valamihez. Hajdanán, másfél éve örültem, hogy bejárhatok ide dolgozni. Le voltam úgymond nyűgözve az itteni "szokásoktól", a "rendszertől", na meg ettől a hihetetlen rendtől, ami itt van... jah, persze.
Aztán fél év alatt rájöttem, hogy nem minden arany, ami fénylik, s mostanra menekülnék -ha végre tudnék. Lassan kezdem egyre jobban feladni az itteni harcot, mert eldöntöttem, hogy nem fogom a saját egészségemet roncsolni azáltal, hogy a Rafi miatt stresszelek.
Folyt. köv.

Na megint itt. Amúgy meg már idegesít, hogy egybefolynak a hétvégék a hétköznapokkal, hogy örülök, ha jut időm a szobám rendbe tételéhez, a hegedülésről nem is beszélve, vagy arról, hogy időtlen idők óta nem láttam a Nagymamám. Ami azért szégyenkezésre ad okot, mert hát mégiscsak a Nagyiról van szó. Az igaz, hogy Chili is megnehezíti a dolgokat, de apu -ha nem csinálok belőle rendszert- segítene.

Ráadásul kezdek bekattanni a folytonos teljesítési kötelezettségektől, a folytonos tesztektől és visszahallgatásoktól, a főnök megrovó pillantásaitól, ha véletlenül nagy hanggal összetöröm a kedvenc bögrém, mert az kiesik a kezemből. De erről már ugye...
Szóval minden minden összeállt ahhoz, hogy lassan odaálljak a főnök elé, és megmondjam az utolsó napot, amikor ide beteszem a lábam.
Csak lenne már minden háttér biztos. Mert ezt így nem lehet, hogy ilyen bizonytalanságban vannak pont a legfontosabb dolgok.

Ömlengős

A hétvége..huh..hogy is mondjam? Egyszerűen észvesztően jó volt. A szóhasználat szándékos. Mert az még oké, hogy péntek este, megérkezvén Edericsre, rögtön belevetettük magunkat az alkoholos mámor szagos tavába, de szombat reggeltől folytattuk az állapotot. Legalábbis hárman így voltunk. Reggel 10től sörözés a tűző napon... délután kettőre már olyan mosolygós voltam, hogy még azt is vidáman nézte a többi későn ébredő, hogy a járásom már igencsak instabil, de legalábbis egyenesnek nem mondható.

A kezdeti félelmeim alaptalannak bizonyultak; mindenki nagyon aranyos, jófej és közvetlen. Volt ott minden, a cserebogár üldözéstől fogva a csápoláson keresztül asztalon táncoláson át közös éneklésig és tűz körüli indián táncig. Úgyhogy egészen odáig vagyok meg vissza.
Hát még attól az érzéstől, hogy minduntalan, napról napra, egyre jobban beleszeretek ebbe a tündéri fiúba, akiben benne van minden, amit valaha kívántam. Hazafelé, mikor szebbnél szebb helyek mellett süvítettünk a motorral, egyszerre éreztem, ahogy egyre telítődik a lényem ezzel az egésszel, és elárasztott egy olyan pozitív hullám; a táj, az ég, a színek, az illatok, a sebesség, az az előttem bólogató tarkó, a hozzátartozó személy, az arca, a hangja, a mosolya, a szeme...az egész lénye... szóval szinte csak épp el nem sírtam magam örömömben. Akár maga Lee Pace is jöhet. Az én kis hercegemet ugyanis...nem cserélném le, nem én!

Megvan! :P

:) Ez volt az a szám, amit fütyörésztem, de nem tudtam a címét

Napi hallgassátok

Ezt a számot most találtam. Nagyon megtetszett. Te van érzelemmel. Szerintem.

Hullám

Álmomban megint repültem. Jó volt. Imádtam. Volt egy bunkerem is -ez a része most sejlett fel bennem-, egy lakásom. Mint minden szuperhősnek ugyebár :P
Egy legmagasabb emeleten lévő lakás. Az én kis zugom. Fizettem is lakbért, de mégis egy nap új lakók jöttek, és nekem mennem kellett. Nem értettem. Még annyit motyogtam, hogy de a bútoraim elszállítását nem tudom most azonnal megoldani, a cuccaimat még csak csak összepakolom sebtiben, de a bútorok...
Erre lefitymálóan nézett rám az ürge, akihez a szavaimat intéztem:
-Azok a TE bútoraid? Azt hittem, a tulajé.
-Nem. Azok hozzám tartoznak. És nem fogom itt hagyni magának!

De nem is ezt a részt akartam leírni, hanem azt a felszabadultságot, ami akkor tört rám, amikor a felhők fölött cikáztam. Egy nagy ugrással kezdődött az egész. Elrugaszkodtam a talajtól, és a felhők fölé kerültem. Megálltam a levegőben, és lebegtem. Volt ott egy szőke göndör hajú lány, akinek megtanítottam, hogyan kell mindezt. És egy darabig együtt repültünk. És minden olyan halvány kék -halvány sárga - halvány rózsaszín volt.

Íráskényszer

Hogy is mondhatnám? Tekintve, hogy egyáltalán... ez a rengeteg kérdőjel. Meg egyébként is. Az állandó félelem. A mától, a holnaptól, a hétvégétől, hogy ott vajon mit szólnak majd hozzám, befogadnak-e, szeretnek-e majd, az azutánitól, meg hogy mikor hívják vissza a második interjúra. Szóval most, ebben a pillanatban úgy döntöttem, hogy hagyom őket a francba. Mármint ezeket a fejem felett Demoklész karjdaként lebegő írásjeleket. Igaz, a kérdőjelbe legalább bele lehet kapaszkodni, ha zuhansz valahonnan, míg a felkiáltójelet mire elgörbíted, már édes mindegy :P

Szóval üsse kavics, mostantól nem félek, nem én. Az utolsó előtti pillanat a mostani. Ilyenkor szoktam mindig ilyen elhatározásra jutni. Innentől inkább gyűjtöm a bátorságot. Mert honnan is fakad a félelem? Az önmagunkba vetett hitetlenségből... vagy nem. De ezt most roppant bölcsen hangzott mindenesetre.

Szóval ma igenis mindenkit elbűvölök az Eszti által gyártott Főnix-fülbevalóval, meg hogy vidám vagyok, és hogy különben a barátjukat, aki az én kis hercegem...Kishercegem...szóval hogy őt mindennél jobban, mindenki előtt és egyébként is :P

És napok óta egy dal van a fülemben, aminek nem tudok rájönni a címére, és nem tudok a szövegéből, csak annyit, hogy "dreams" are sáppárááárárá fütyfürüütttyütyüttyü lá sáppárírárá

Enchanted

Nah igen...tudjátok, van ez a ...Bűbáj. Akármilyen bugyután indul is, ez a mesefilm...mosolygós kedvem lett tőle. És egyszerre mindent dalban mondanék el..csak ne lenne olyan kapa hangom :P ÉS amúgy tényleg "így jössz majd rá, így jössz majd rá, hogy vár reáááád"
Ha a partnered énekel, miközben veled van...hát az a biztos jel :)

Közben az jutott eszembe, hogy mikor történik az a váltás, mikor a randikat találkozásként definiálod már? Mikor nem "randim lesz", hanem "találkozom P-vel". Valószínűleg minél jobban megszokjátok egymást, minél többször látjátok egymást, annál természetesebbé is válik ennek ténye. De nem talán pont itt rontja el a legtöbb ember? Hogy így is kéne, hogy maradjon a randi bájából és izgalmából?

Smile :)

Na igen. Most ez van :P

OOOOOooooooooooooooooooooh...

Vonó

Oh, a fenébe... eltörött a hegedű vonóm. Én csak épp gyakoroltam, és kimentem valamiért a konyhába -hegedűvel, vonóval a kézben-, a vonó véletlenül hozzáütődött a térelválasztóhoz...
Szegény embert az ág is húzza, ugyebár. Egy jó vonó 20 ezernél kezdődik...ez is annyi volt...annak idején. Még megpróbálom, hátha pillanatragasztó megoldja a problémát, de...az már nem az igazi úgy.
Van pót belőle, de azt utálom, mert rossz, és szerintem brácsához való, nem az én DuplaDémhez...
:( Ez a hét legrosszabb híre...úgy szerettem ezt használni :(((

Idő

"Jobb lesz minden -nekem elhiheted" Csakhogy én észreveszem a fejem felett a kérdőjelet, s a szüntelen simítások álomba ringatásával egyre messzebbre kerül a realitás hűvöskék határvonala. Emitt egy farkas fekszik, háttérben fenyvesek és telihold, de ő csak sokat sejtető nyugodtsággal hunyorít a félhomályban. Jé, amott még egy. Egy ősi mondavilág hőseivel aludtam az éjjel, s a szüntelen forgolódás közepette elvesztem egy férfi karjaiban. Mégis...ennél nagyobb biztonságban soha nem éreztem még azt, akit önmagam legmélyebbre rejtett személyeként definiálok.
"De jaj, mi lesz ha...?" -riaszt fel, s fordít a másik oldalamra a kérdés. Hátha más szemszögből jobban látok. De csak újabb kérdőjelek felé terel. Nem, még itt van, átkarolom, érzem. Az illatát is, amit annak idején mind kiszippantottam a pólójából. Az utolsó illatcseppig. Mára újratöltődött, talán meg is lepődött, hogy őrzöm még..

Paprikafej

Egész nap a "dream a little dream of me" című szám megy a fejemben -Zoey Deschanel előadásában, és a Louis Armstron -Ella Fitzgerald változatban-, és sehogyan sem űzhető ki onnan. Nem mintha nem lenne isteni ez a szám, csak éppenséggel mosdóba menet, mosdóhasználat közben, kézmosáskor, kávé automata használatkor vagy csak egy szimpla bejegyzés írásakor is azon kapom magam, hogy ezt dúdolom.

Oh, Chili nagylány lett. Avagy igen, az első menstruálásának ideje is eljött. Még "jó", hogy épp abban reménykedtem, hogy úgy műttethetem, hogy ez a periódus kimarad, de belegondoltam, és ez így jobb. Tudjátok miért? Mert most épp meggyőződésem, hogy ezáltal is icit érettebb lesz. Érettebb legalábbis, mintha ilyen egyáltalán nem is történne soha.
Jaj, látnátok kellett volna, milyen megszeppent arcot vágott, mikor hazaértem. Olyan "anyu, én erről nem tehetek, de valami itt nagyon fura" arccal nézett rám, lekonyult fülekkel. És akkor megnyugtattam, és dícsértem, hogy ő is nagy lány már, és hogy ez csak ideiglenes, és ne aggódjon.
Aztán reggel megkapta egy kiszuperált (általam már nem használt), fekete színű, fehér oldalcsipkés francia bugyimat, hogy ne csöpögtessen össze mindent :)

*sóhaj*

Hogy is fejezzem ki azt, amit csak belül érzek, ott, ahol a csontok vannak? Ott, ahol az időjárást is érzed? Legfőképpen ezzel a -Száz év magányból vett- idézettel tudnám:

"... felriadt az álmából, és takaróért kiabált. Valami belső hideg, ami a csontjait is átjárta, s még a tűző napon is dermesztette, hónapokon át elvette az álmát, míg hozzá nem szokott."

Egyre jobban aggaszt a "mi lesz, ha...?" kezdetű kérdéskör, bármennyire is próbálok a jelenre koncentrálni. Ha megpróbálok nem ezzel foglalkozni, őt magát zárom ki a gondolataim közül. Ha pedig őt magát zárom ki a fejemből, érzelmileg sem fogok közel kerülni hozzá. Hát épp ez az; hogy érdemes-e teljesen beengednem, ha annyira fájhat, ha mégis költözik? Kibírom-e, hogy mondjuk teljesen belé zúgok, és épp csak "visszakaptam" őt a Sorstól, máris elveszítem?

"Úgy érezte, szétosztódott, megsokszorozódott, s mégis olyan egyedül van, mint még soha"

Mindezzel eddig nem foglalkoztam, de napról-napra úgy érzem, egy olyan szobában vagyok, amelynek falai egyre közelebb kerülnek egymáshoz... egyre kisebb a tér... mert egyre jobb, kedvesebb a vele töltött idő... és egyre közeleg a nap, amikor minden végleg eldől.

*sóhaj*

Van

Az Aquincumnál hétvégenként van agility foglalkozás. Utána néztem, és egyáltalán nem is drága (3500 HUF/hó vagy 600 Ft/alkalom). Ráadásul az agility óra előtt kötelező engedelmességi foglakozás is van, és az első alkalom ingyenes. Woow! Erre van szüksége az én kis paprika fejű babfőzelékemnek, mert az agyi szinten megoldandó feladatok azok, amik igazán le tudják fárasztani, ráadásul állatira élvezné is. Ebben egészen biztos vagyok.

A problémát az jelenti, hogy először valószínűleg az ivartalanítását kell megoldanom, még az első tüzelése előtt, ami pedig anyagilag igencsak megterhelő. Sokkal több ugyanis, mint amennyire először gondoltam -úgyhogy muszáj lesz megint a Rexhez fordulnom. Ne meg akkor betegszabit is muszáj lesz kivennem, mert Chilit nem merném otthon hagyni, még úgy sem, hogy rajta lenne az a tölcsér, hisz... hisz végtére is Chiliről beszélünk. Félek, hogy így is megtalálná a módját, hogy kiszedje a varratait.
A kérdés már csak a "mikor?" -de szerintem májusra halasztom ezt.

Munkahely

Fogalmam sincs, mit lehet olyan esetben tenni, ha a munkatársak között kettő is akad, akik a bókolás és flörtölés normális kereteit túllépve, már-már zaklató magatartást mutatnak irányomba.
Nem csak megjegyzésekkel illetnek, de tegnapelőtt sms-t is kaptam az egyiküktől -munkaidőn kívül; valószínűleg a rendszerből nézhették ki a számom-, amelyben igencsak egyértelmű mondatokkal közölte az illető, mit kívánna velem tenni...

Ma pedig szintén folytatták az idegesítő szerepüket, arról nem is beszélve, hogy az egyikük egy undorító képet is átküldött az imént, amelyben egy srác éppen orális örömökben részesít egy nőt...

Én próbálok erről nem tudomást venni, de lassan kezd betelni a hócipőm. Elég gáz dolognak tartanám viszont, hogy ezért feletteshez forduljak. Amúgy is minden eddigi, bizonyítékként szolgáló sms-t és e-mailt töröltem. Hogy ne is lássam többet.
Azt meg egyáltalán nem mondanám, hogy alapot adok a viselkedésükre, sőt, épp ellenkezőleg.

Eső és mégsem

Rég voltam ennyire izgatott. Rég volt "visszaszámolásdi", mikor úgy várod a percet, hogy újra láthasd a másikat, mikor izzadó tenyérrel igazgatod a hajad, hogy a legutolsó tincs is tökéletesen simuljon a fejedre, tökéletes összhangot alkotva a többivel...mikor úgy igazán tetszeni akarsz...
Egy hülye kis csitrinek érzem magam, no és persze folyton eszembe jut Albert Györgyi, aki mindig olyan nagyon akart...tudjátok...szeretni.

Az, hogy esik az eső, engem igazán nem zavar. Sőt. Mosolygok az emiatt bosszankodó embereken, s mosolygok, mert én élvezem. Vicces, a stólám nyaki része jó bő, így azt húztam a fejemre, s voltaképp csuklyaként funkcionált. Úgy néztem ki, mint a Star Wars-ból Padmé, inkognitóban :) :P

Chili Babfőzelék meg nyugton piheg otthon; neki is jót tett, hogy szombaton és vasárnap nagyokat játszhatott Taival. Apropó, kell valakinek egy használt, de még működő monitor? Olyan régebbi kiadású, nem lapos képernyős. Csak mert ha nem, akkor kidobom.

víz

Elvileg Ronival találkozom hamarosan, de semmi kedvem ma bort inni.
Fáj a hasam, és nem igazán tudom, miért. Mindenesetre önkényes diétát tartok, mert a mérlegre lépve a szám is tátva maradt. Ez már súlyos -a szó szoros értelmében.

Hiányzik valami az életemből, csak most épp nem tudom, mi az. Ezen gondolkodom két napja, de nem sikerült rájönnöm. Voltunk ma szavazni, tegnap meg Jägert itattak velem anyuék. Beszélgettem Sanyival, és szóba került Albert Györgyi. Sanyi szerint furcsa az, amikor olyan emberrel beszélget, akinek nincsen konkrét kisugárzása arról, ki ő és hová tartozik a világban...erre igencsak magamba néztem, mert hát voltaképpen nekem sincs sejtelmem sem, hová is tartok, miért, és egyébként is.
Szeretném már, ha végre a mindennapos harcot nem az jelentené, ha a tükörben méregetném, melyik ruhában tűnök vékonyabbnak, s hogy ha ebből a szögből nézem, egész tűrhető a fejem, de amabból már ne nézzük, mert menten sírva fakadok.

Valami radikális változásra lesz szükség itt, úgy érzem, mert hát most jelenleg az életem egy nagy katyvalag, olyan, mint a szobám volt ma reggel, csak rászóltam magamra, és rendet raktam-takarítottam. Igaz, az asztalomon még mindig itt van csomó minden. No de sebaj.

Megint összefutottunk Hugival -már nagyon szükség volt rá, hogy lássam, mert az utóbbi idők eseményei beindították bennem a vészjelzőt, és azonnal beszélni akartam vele mindenről. Jó volt hallani, ahogy kibeszélt mindent magából, és az is jó, hogy végre megint úgy érzem, közeledünk. A másik triumvirátusi tagról még mindig semmi hír, pedig azt hittem, a legutóbbi próbálkozásom után (hogy végre összeüljünk páran csajok), amit ő mondott le, majd jelentkezni fog..

Pár elszívott cigi, megivott kávé és felhörpintett leves közben Hugival olyan volt, mint amikor egy filmben nézed a főhősök életét időrendben. És mint mikor pár perc leforgása alatt összegzed magadban az addigi eseményeket, lepergett előttem száz megélt pillanat -örömmel és bánattal, sikerrel és kudarccal, nehéz és könnyű helyzetekkel. Ilyet még sosem éreztem, és csak félve írok erről, mert nem akarom, hogy bárki is ömlengésnek érezze. Nah, befejeztem a szentimentális blokkot :P

Megyek készülődni, mert még Chilivel is le kell mennem. Hajh, de nincs kedvem elindulniii

Levert

Mindenek előtt -a Vigaszág c. könyv nagyon nyomasztó hangulatú. A főszereplő férfi túlhajszoltan él, mindennapos küzdelmeit, s azok feszültségét munkájában vezeti le. Feleségével rég elhidegültek egymástól (mind lelkileg, mind fizikálisan), két támasztéka egyik húga (a három közül), és nevelt lánya (a feleségének gyereke). A férfi (Charles) folyton utazik, s sosem tudja kipihenni magát, így lesz napról napra egyre gondterheltebb is.
Míg lassan egészen hozzászokik a sok teher cipeléséhez, s az állandó megfelelések nyűgjéhez, egy hír -mint az utolsó csepp a pohárban- teljesen felborítja életét, s viharként tombolva szakadnak rá a régi emlékek; "Anouk meghalt".

Az említett nő Charles gyerekkori szerelme. Ez persze ennél bonyolultabb, de ennek kibontásába most nem mennék bele. A könyv hangulata tehát elég borongós, főképp, hogy közben kiderül -ami várható volt- hogy a családi élete is összeomlóban.
Annyit a könyvről, hogy hatására, noha vannak benne vidám pillanatok is, olyan más a világ körülöttem. Még a víz is másképp csurog a lefolyóba, zuhanyzás közben, s a zuhanyfüggöny is olyan "másként" húzódik mellettem. Ja, igen, én a zuhany alatt szoktam átértékelni a napjaimat, az életem milyenségével egyetemben. Elképzeltem, milyen lenne ott állni, a temetőben, valaki kedvesnek a sírjánál. Hmm, jó gondolatok kora reggel.
Biztos a kialvatlanság az oka. Mindenesetre eldöntöttem, hogy nem érdekel, jövő héten nem fogok semelyik barátommal sem találkozni, bárkinek is ígértem bármit. Elég. Persze jól esik, hogy ilyen sokan vagytok, de nem bírom, hogy ennyi a teendőm állandóan, s hogy egyfolytában van valamilyen programom -ami egyébként jó, csak éppenséggel nincs már energiám, főképp, hogy jövő héten 7 napot fogok egyhuzamban ledolgozni, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el.
Ráadásul gondok vannak a sulival, ugyanis ha ezúttal nem sikerül a jogom, ki fognak dobni a fősuliról.

Szóval Paprikafej, munka, tanulás, és egy ici "egyéb". Persze a sürgős esetek kivételt képeznek, tehát az életbevágó szituációk természetesen elsődleges prioritásúak.

HS7

Volt egy 5 perc intenzív félelmem, már éppen készültem összeesküvés-elméleteket gyártani, amikor rájöttem, hogy hohóó, alaptalan az egész, csak az okoz néha bonyodalmakat egy új oldal létrehozásában, hogy egy gépet használunk otthon, s bizonyos oldalakra automatikus a bejelentkezés, s ez bizony becsaphatja az ember lányát. Szóval aggodalomra semmi ok.

A tegnapi koncert után sokáig sajgott még a fülem, arról nem is beszélve, hogy a Silena nevű helyen heringekként passzírozódtunk, Szűcs Krisztiánék szájában -akit a koncert alatt, a szűk hely miatt szájba is vágtak a mikrofonnal, ugyanis az egyik lányt pogózás közben enyhén nekilökték az állványnak-. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam az emberundoritisz -mert hát most komolyan; koncert közben egy srác a barátnőjével egyszercsak arrébb taszít, hogy odafurakodjon az első sorba (ahol mi balgák, gondoltuk, hogy majd jó lesz). Aztán mikor megfogtuk, és rendreutasítóan magunk mögé tessékeltük őket, a hátam mögött pogózni kezdett, folyamatosan lökdösve, úgyhogy kénytelen voltam kitenni a könyököm.
És mindez még akár elviselhetőbb is lett volna, ha csak icikét több a hely a színpad és köztünk, és ha az elhasznált, egyre nehezedő levegő nem rekedt volna bent.
Ó, és ha az egyébként középlangyos, agyonvizezett sör ára nem a csillagos eget sepregeti épp.

Na meg az is igaz, hogy Szűcs Krisztiánék olyan unottan-megszokottan játszották le a koncertet, persze ismételten sok bakival.. ezek után csak fesztiválon megyek meghallgatni őket, azt hiszem.

Főnix

Aki még nem látta, ilyen bringa az én kis Főnixem is (leszámítva azt az apró különbséget, hogy az enyémet katicás csengő, dínós küllődísz és bálnás szelepsipka is díszíti :P)
http://criticalmass.hu/files/magellan2.jpg

A motoros srác

Ó, te jó ég, elvesztem :) A szó legpozitívabb értelmében. Nagyon remélem, hogy ezúttal mindent szuperjól csinálok majd, és hogy minden jó lesz.
Tegnap olyan volt, mint a filmekben. Hatalmas, fekete motorral várt a ház előtt, meg azzal az elbűvölő, kedves mosolyával. Robokutty is imádja, a múltkor pl visszarohant a kapuból utána, az utcára (akkor gyalogosan volt).

Szóval gyorsan felszaladtam Paprikafejjel, gyors átöltözés, és már suhantam is le, felpattantunk arra a gyönyörű, Yamaha motorra, és tovaszáguldottunk. Kiérve az autópályára aztán rendesen süvített a szél, és úgy élveztem a sebességet, mint még soha. Tényleg legalább 6 órán keresztül tudnám élvezni, hogy ketten motorozunk, csak száguldunk és száguldunk!
És felvillant sok-sok érzés, miközben összekulcsolt kezemmel öleltem a mellkasát. *sóhaj* És közben sokszor bűvöltem a tarkóját -ami nálam egy igencsak fontos testrész-, és rájöttem, hogy ez a világ egyik legédesebb tarkója a Világon :)

Szóval Herceg a javából :)

Mr2 Világpremier

"Rég várok rád, tudom, hogy a semmire várok"

ÉÉééés elkezdődött!! Mindenki kapcsoljon az Mr2-re, ha most (3/4 9 lesz) olvasod ezt a bejegyzést. A hideg kirázott, és libabőrös lettem. Bárcsak ilyen jók lennének az összes koncertjükön. Teljes erőbedobással, nem unottan-beszívva. Hátigen.
Imádom őket!!! Főleg, ha olyanok, mint most, a rádióban (vagy az akusztik koncertjükön, amin Szakival voltam). Uuuh, ez a zenekari kíséret nagyon ott van!

U.i.: Óóó, hát ez csak az "Ez a szerelem" című számuk volt így áthangszerelve

Jajjj

Ó, de pompás, hogy míg tegnap este későn kerültem ágyba, ma már reggel 7től az irodában fogadom a hívásokat (vagyis igen, 5kor keltem. Sebaj, a bringán felébredtem). Isteni. A lét csapásai azok az emberek -és egyáltalán milyen életük van??!, akik reggel 7kor telefonálnak a bankukba, mindenféle hülyeségért! És nem ám kevesen!! Meglepően sokan, sőt, még várakozó is van. Megőrültek ezek.
Ahelyett, hogy valami finom reggelit és kávét vinnének az ágyba a párjuknak, egy szál színes virággal, tálcán. Tudom, a lehetetlenre vágyom :)

Jah, ne felejtsétek, ma fél 9-től az Mr2-őn a HS7 és a Magyar Rádió Szimfónikus Zenekarának együttes előadása hallható! Kíváncsi vagyok erre az áthangszerelt felállásra.

?

ÉÉéés igen. Ez az én formám. Épp hogy sikerül, épp, hogy megtörténik, amire régóta vártam, vágytam, közbeékelődik egy "De...".
Igen..Sopron messze van. Túlságosan messze.
Na de. Várjuk ki azt az egy hónapot. Addig még jó sok minden történhet.

*sóhaj* -örömteli (nagyon), és aggódással vegyített.

Regény

Na, kivégeztem. Jó ötlet volt nem elhozni a Vigaszágot is, mert egyrészt baromi nehéz, másrészt pedig tökéletesen felesleges lett volna magammal hurcolni, úgysem kezdeném el. Albert Györgyi hatása alatt vagyok.

Ez a delíriumos állapot két napja tart, amióta elkezdtem, és azóta szünetelenül pörögnek a fejemben a gondolatok. Egyrészt, hogy rég vágytam már olyan könyvre, aminek hatására végiggondolom az életem. Másrészt hogy milyen fiúk voltak hatással rám úgy igazán.

Noha annyira sosem voltam "férfifaló", amennyire az említett Györgyi, azért nem panaszkodom. Arra a napra viszont tisztán emlékszem, amikor először törték össze naívan elképzelt és kiszínezett tündérvilágomat. Gyerekként hamar rátaláltam a lehető legjobb -ám szerintem az ember jövőjére nézve legveszélyesebb- foglalatosságra; egy általam elképzelt világ szorgalmas kialakítására, ahol minden színesebb, szebb, illatosabb, édesebb, és ahol persze mindig várt rám a herceg fehér lovon. Mert bevallom, mindig is ez volt érdeklődésem legnagyobb foglalkoztatója. Hogy végre szerelmes lehessek, mert az milyen jó is. Meg szép. Meg minden.


Persze előtte is voltak már párkapcsolati próbálkozások, de úgy 14 évesen esett meg az alkalom, amikor először csókolóztam egy fiúval, s innentől fogva mindig volt valaki. Volt, akinek én törtem össze a szívét -pl Krisz, aki már akkor is metroszexuális volt, emellett viszont igencsak lelkesen udvarolt, én pedig leoltottam, mikor valami romantikusat mondott. Igen, ott kezdődött az, hogy nem hittem el, ha dícsértek. "Biztos hazudik, csak azért mondja mert..."

Tibor, aki miatt egy ideig anorexiás lettem. Úgy gondoltam, csak akkor tetszhetek neki, ha vékony leszek ... önértékelési problémáim mindig is voltak. 1 hónap járás után (ekkor 18 voltam, és még szűz) le akart velem feküdni, bennem pedig megszólalt valami vészjelző, s nem engedtem. Akkor és ott szakított. Gratu a férfinemnek. A romantikát hírből sem ismerte. Én pedig -milyen ismerős- magamat vádoltam, hogy biztos nem feleltem meg neki eléggé, nem tudtam kellőképp elcsábítani.


Na jó, zanzásítok. Jött M. Az első ÚGY. Nagyon buta fiú volt. Csoporttársak voltunk, és szánalmasan buta hozzászólásai voltak az órákhoz, de ez akkor még nekem nem tűnt föl. A háta mögött kibeszélték. Anyuja rendezvényszervező volt, s mentem velük segíteni díszíteni, előkészíteni az a felső tízezrek esküvő utáni lagzijának helyszínét. Nevelőapuja meg jégszobrász volt, őt is mindig kísértük. Én pedig lelkesen fotóztam minden eseményen, s a képeimet feltették a hivatalos oldalakra, reklámként. Élveztem a pörgést, de aztán jöttek a furcsa dolgok.

A tipikus számítógépes srác volt. 5 órákat is eltöltött online lövöldözéssel, miközben ott voltam náluk, s persze teljesen felidegesítette magát a játékon. Jöttek az első kiborulásai, kiabálásai. Aztán az ominózus, amikor majdnem rámborította a szekrényt dühében, majd azért ordított, hogy mindezek után miért nem vagyok hajlandó megfogni a kezét, megcsókolni őt.


Ekkor jött Dé. Aki miatt vígan otthagytam M-et. Dé a nyugodt szerelem ígéretével kecsegtetett. De hát... mondjuk úgy, hogy már a második hónapban a padlóra küldött, s ez a helyzet 4 év alatt -persze voltak szép pillanatok is- csak rosszabbodott. De hát...én választottam.

Nagyon sokszor szakítottunk. Közben pedig sok mindenki volt, nagyon sok esetben törtem össze mások szívét, mert hamar el tudtam csábítani a srácokat, s a legszerelmesebb időszakukban mentem vissza -én hülye- mégis Déhez. Ekkor bántottam meg Petit is, a legtündéribb fiút, akit valaha ismertem. Vagány volt (kite, motorozás), de mellette romantikus, figyelmes...De róla most nem szeretnék...

De olyan is volt, hogy az én érzéseimmel játszottak. A tipikus helyzet, amikor abba szeretsz bele, aki sosem akarna tőled semmi komolyat. A.-ról beszélek, a macsó, tökéletes alakú, szerepeket, álarcokat magára pakoló srácról, akivel lehetett nagyokat sétálni, beszélgetni, és aki tökéletes szerető volt. Pár alkalommal, főleg a sötétben, egymás mellett fekve, kitárta előttem a lelkét. Én pedig azt hittem, biztosan sikerül magamba habarítanom. Nem így történt. S felismervén, hogy hiába álmodom vele, hiába volt "látomásom" vele, ő csak kihasznál, s elmondtam neki, hogy ezt én így nem akarom tovább.

Érdekes, tavaly felhívott a szülinapján, hisz pont azon a napon ismertük meg egymást. Boldog évfordulót kívánt. Máig sem értem, miért tette ezt. Pedig akkor épp egy volt barátnőjét akarta visszahódítani, miközben több lánynak is csapta a szelet. Na mindegy, ebből késöbb nagy botrány is lett, mert kiderült, hogy a lány Dé exe, és ők meg találkoztak, hogy a lány kiönthesse neki a lelkét, és az összes (az előbb leírt) információ szépen körbeért. Na mindegy.


Aztán jött sorra a sok reménytelen eset, amikor mindenkibe a megmentőmet véltem látni, aki majd elfeledteti velem Dét. De hát senki nem tudta, s aztán sorra szakítottam, mert még egyedül is jobb volt, mint velük. És időközben rájöttem, hogy én magam tudok csak túllendülni ezen, s hogy mennyire különbözik a valóság és az az eszménykép, amit Déről festettem.


Sok mindenkiről nem írtam -szándékosan. Nem lenne értelme. Még így is gondolkodom, hogy csak piszkozatként vagy igazi posztként jelenjen-e meg ez az iromány. De egy biztos; sokat tanultam a hibáimból, annál kevesebbet a nővéreméiből. Talán a sok dolog, ami történt, bizonyos mértékig a jó útra tereltek. Mert most már egészen másképp látok dolgokat, mint régen. És talán épp most értem oda, hogy jóvá tehetek egy nagyon nagy hibát.

még

A ki nem sírt könnyek belülről égetik a lelket

"Vannak, akik sokáig, akár évekig nem szólnak a sértésekért, a bántalmakért, csaj gyűjtik, gyűjtik a sebeket. Aztán egyszer csak nem bírnak több bánatot raktározni, és hirtelen robbannak. Sokszor minden különösebb indok nélkül, a parnerük legnagyobb döbbenetére. Én is ilyen ember vagyok" -én is.

"A ... női fifikához én sosem voltam elég dörzsölt. Márpedig, félek, enélkül nem megy. A sikeres párkapcsolathoz, ahogy a sikeres élethez is, folyton játszani, folyton bohóckodni kell.
Más kérdés, hogy vidám bohóccal még nem találkoztam"

Miért pont ők?

"Az ember manipulálható lény. Számos lelki mechanizmus áll a rendelkezésünkre,
melyekkel megmagyarázhatjuk, meg nem történtté tehetjük önmagunk előtt
legborzasztóbb tetteinket."

Ez az Albert Györgyi könyv teljesen magával ragadt. Fura, mennyire féltem, hogy megtalálom magam benne, és most pont ez az, amiért mindjárt a végére érek. Még bőgtem is rajta -annál a fejezetnél, amikor nagypapájáról, illetve a sógoráról (férjének apja) ír, mint az ő férfi ideáljainak megtestesítőiről (persze csak mintaképként). Olyan nagyapa karaktereket írt le, akikre mindig is vágytam, de nekem sohasem adatott meg.
És ez hiányzik a legeslegjobban az életemből. A nagyapa, akinek féltő, óvó karjaiba mindig lehet menekülni, akinek te vagy a legkedvesebb mind közül, s akivel cinkosan összenéztek, hisz rengeteg közös titok köt össze benneteket. Aki nagy életbölcsességeivel mindig képes megnyugtatni, és akit rajongásig imádsz.
Na de nem szentimentáliskodom tovább. Ez a könyv...bárcsak ismerhettem volna közelebbről ezt a nőt. Komolyan, őszintén. Szívesen elbeszélgettem volna vele -azt hiszem, órákon keresztül tudtam volna inni a szavait. Hmm...miért van az, hogy mindig a legcsodálatosabb emberek hagyják itt ideje korán a földi életet?

A Miért pont ők? -et olvasva amúgy 2 oldalanként rámtör a férfigyűlölet. Persze valószínűleg hasonló mennyiségben lehetne összehozni a nőket ostorzó vádakat is, és akkor ide most jól illik az az idézet, miszerint "A nők vigaszt nyújtanak, amire nélkülük soha nem lenne szükségünk" -mondja ezt Don Harold.
De azt hiszem, semmi nem ér fel azzal a gusztustalan móddal, ahogyan a férfiak újabb és újabb bizonyítékokat hoznak arra, mennyire semmibe tudják venni az érzelmek fontosságát.

Megyek is, visszasüppedek a könyv világába (amúgy épp dolgozom).

Kába

Veletek is volt már olyan, hogy hirtelen, valaminek a hatására ocsúdtatok a gondolataitok kavargó világából a valóságba? Ilyenkor mindig az jut először eszembe, hogy vajon hangosan is kimondtam-e, amibe olyannyira beleástam magam.

Fáj a hasam, mert túl gyorsan eszem -de mielőbb be akartam fejezni a gyomrom tömését, csak hogy végre elhallgasson a folyamatos korgása, s tovább folytathassam a Vigaszág c. könyvet.

A legtöbbször élvezem, hogy az a lány vagyok, aki egyedül alszik a kétszemélyes ágyban, egyik kezét lelógatva a földön alvó kutyushoz, aki első reakcióként mindig a hátára fordul, így jelezve, hogy simogassam a hasát, amíg ő álomba nem szenderül... de tegnap... tegnap olyan furcsán üresen tátongott mellettem egy egész rét nagyságú hely...egy kész autópálya...tenisz-térfél.. Sebaj, a helyzet épp változni látszik.

Tegnap más tanulságot is levontam. Paprikafej egyre jobban szeret, és ez olyan jóleső érzéssel tölt el, hogy szavakba sem tudom önteni. Mivel nyugtalanul alszom mostanában (is), előbb ébredtem fel az ablak alatt (3. emelet) elhaladó két srác hangjára. Beszélgettek. Chili is felriadt rájuk, és azonnal figyelmeztető ugatásba kezdett (tudjátok, amikor azt mondja vúúúhuhuúúú -bár ez így most elég idiótának tűnik leírva). S már 5 perce elcsendesült minden, de ő még mindig vigyázzban ült mellettem, s a fülei egészen dobermannosak voltak.
Aztán a két hátsó lábát a padlón hagyva, egész súlyával a lábamra feküdt, és úgy bámulta az ablakot, mintha arra számítana, hogy valaki azonnal beront rajta.
Imádom! A legkisebb fülrezzenésétől is el tudok olvadni. Van, hogy csak úgy nézem, és mosolyogni kezdek. Ha ő nem lenne... Ilyenkor mindig eszembe jut a "Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának" Amélie-idézet. Pedig ez egy szerelmes mondat.

Amúgy már csak 1 óra és végzek. Utána hazasuhanok Főnixszel, séta Robokuttyal, zuhany, aztán Szaki lakásavatója. Csak az alkohol közelében ne engedjenek túlságosan hosszú ideig tartózkodni :)

Tüptürüpp

A karakteremet illetően már semmi kétség. Ma egy angol ügyfél, a bemutatkozásom után azt mondta; "Thank you, Rachel. So..." :)

Amúgy tegnap (úúúh, soha többé nem iszom alkoholt, ha aznap korán keltem) megvettem azt a könyvet, amit hónapokkal ezelőtt írtam fel magamnak; Anna Gavalda: Vigaszág. Noha arra nem emlékszem, hogy annak idején miért akartam annyira ezt a könyvet , és noha viszonylag nehezen emészthető olvasmány, az emberi kapcsolatokról és a mögöttes érzelmekről szól -idáig.
Kikértem Albert Györgyi Miért pont ők c. könyvét is -Eszt' blogjáról lestem-, de nem mertem megvenni. Túlságosan nagy hasonlóságot találtam minden egyes próba-oldalnál (tudjátok, amikor csak úgy felüttök egy oldalt, és beleolvastok -én mindig így választok könyvet) túlságosan nagy hasonlatosságot találtam Dével létesített, hajdani kapcsolatommal.
"Már 3 éve is mondtam neked, hogy nagyon nem örülnék, ha ő lenne a férjed" -olvastam az egyik oldalon, majd a túloldalán, hogy "3 év múlva végképp feladtam. Elváltunk".
Nagyon nem kívántam, hogy erről olvassak -arról, amit így is tudok. Mert épp Dé temetésének azt a fázisát élem, amikor már a földet hányják a gödörbe eresztett koporsóra. Ég áldjon, Dmitrij!

Ja, és a tegnapról: egy naaagy kacsintás

Korán

Mondják; ki korán kel, aranyat lel.. eddig sem voltak kétségeim ezen állítás igazi jelentését illetően, és ma többször is a figyelmem középpontjába került ennek igazsága. Minthogy ma 6-ra jöttem be dolgozni (igen, reggelre), 4-kor keltem, és Paprikafejjel 5 körül mentünk le sétálni. Noha még sötét volt, a madarak olyan koncertet adtak, hogy öröm volt hallgatni, ahogy a házak között visszhangzott az énekük.

Most már dolgozom. Egy jó dolog van ebben a böszme nagy épületben; hatalmas ablakai vannak, s így egyfolytában kifelé bámulok. Ennek nem más az oka, minthogy éppen kel fel a Nap. Most épp a felhők mögött bújkál, de rég volt már, hogy ilyen szépnek láttam.
Emlékszem, egyszer volt egy srác, akivel egy egész éjszakán keresztül fent voltunk, vittünk pokrócot, és a Feneketlen-tónál fekve bámultuk a csillagokat. Majd ébren maradtunk, csak hogy a napfelkeltét is lássuk, azt már a Citadella lábától. Szép volt nagyon -még ha aznap munkában életem legszörnyűbb napját is éltem át.
Szóval -mert hogy a lényeg nem a srác volt, mint kideríthettétek- kellenek az ilyen hétköznapi csodák. És aki meg sem látja őket, az szégyellje magát.

Képzeljétek, ma elromlott a liftkezelő valamiért, vagyis gyalog kell feljönni a negyedikre. Nagyon vicces azt látni, hogy mindenki kifulladva érkezik meg... hiába, nincsenek hozzászokva a mozgáshoz. De ez tényleg vicces.

Klipp

Ez ma egy ilyen nap. Rákattantam a The Temper Trap nevű együttesre. Nem csak a szám tetszik nagyon, de a klipp is.

Soundtrack

Ez a szám az 500 nap boldogság c. filmből van. Mindahányszor hallottam, végigfutott a hátamon a hideg, ami azoknál a számoknál szokott megtörténni, amik valahogy behatolnak oda, ahol az érzések születnek. Ráadásul a filmben nagyon eltalálták a képi aláillesztéseket, szóval duplán megnyert magának.
Amúgy a film női főszereplőjéről valahogy nekem mindig Eszti (igen, te Eszti :P) jut eszembe. A pozitív értelemben.

Ő

Azt mondják, ha meglátod az Igazit, egy pillanatra megáll az idő (de legalábbis igencsak lelassul). Ez a mondat igazán megragadt a Nagy Hal c. filmből. Ebben hiszek is.

Zöld

Annyira jó, hogy tavasz van! Már lassan mindent beleng, s mindenhová bekúszik az édes virágillat, én meg kb két méterenként megállok, hogy szagolgassam az illatozó szirmokat, amik az út mentén húzódó kerítés fölött lógnak át. Ha egyszerűen nem tudom megállni...na, hát ez van.

Ma megyünk haza Robokuttyal, aki tegnap megkóstolhatta, milyen az igazi sör. Nem ízlett neki; fura fintort vágott rá, de persze csak egy icikét kapott persze.
Mindenesetre tegnap kirohangálhatta magát a hegyen, játszott kutyákkal is, és csak úgy össze-vissza rohangált is. Szóval a tegnapit élvezhette nagyon. Na meg hát én sem panaszkodhatok, sőt :)

Mai hallgassátok (volt már, de most mégegyszer):