Uhh, kipurcanásig húzom az igát. Lassan az összes telefonkagylót/mobilt felemelőt melegebb éghajlatra küldök (hadd pácolódjanak a még ennél is nagyobb hőségben...MUHHhahahhkööhköhh). Namindegy. Rottyon vagyok pöppet, de hát ez most kit izgat, hiszen egyenes úton vagyok az álmaimhoz, és ez nagyobb erővel tölt el, mint bármi más.

Azzal vígasztalom magam mások világ-bebarangolását illetően, hogy könnyű anyuci-apuci pénztárcájából körbeutazni a golyóbist, és mások szárnyaiban megkapaszkodva repülni. Mert hát azt nem saját erőből érték el. Persze az én verejtékemből sem válnak aranyrögök, sem gyöngy darabkák (hű, de jó is volna), de azért ez akkor is kisegít a gödörből, mert hát én mindent egyedül (de legalábbis elég minimális háttérszéllel) oldok meg.
A hűtő kérdés viszont még mindig napirenden. No de mindent csak sorjában!

Rossz érzésem volt ma, mert Nagyival álmodtam, sípcsontközépig érő vízben álltam, egy trópusi szigethez közel, amikor odasétált hozzám, és azt mondta, ő most elmegy. Átöleltük egymást, és a fülébe súgtam, hogy nagyon, nagyon-nagyon vigyázzon magára.
Ma felhívtam Nagyit, de szerencsére semmi gond. Olyan fura volt ez az álomkép.

Aztán történt ma még egy fura dolog. A 'Dead like me' c. sorozatban a kaszások úgy segítettek a "jelölteken", hogy azok a haláluk pillanatában ne érezzenek fájdalmat, hogy hozzáértek, és így elvitték a lelküket (avagy a haláluk pillanatában a lelkük azonnal kilépett a testükből, és az adott kaszás felügyelete alá kerültek). Ma a kedvenc idős bácsimmal sétáltam hazáig egy darabon, beszélgettünk, majd mikor elbúcsúztunk, végigsimítottam a karját, és szép napot kívántam. Nem tudom, miért tettem, mert nem szokásom ennyire közvetlen lenni az emberekkel, akiket jóformán nem is ismerek. És akkor egészen úgy éreztem, mintha úgy érintettem volna meg...mint azok a kaszások az embereket. Jójó, most furán néztek. Nem tudom, mi lehet ez az egész.