Mindig

Rájöttem, hogy menekülök. Azért akarok minél több időt minél több emberrel tölteni, mert gyűlölöm azt, amikor otthon, "egyedül" (Chilit és ugye Marcit leszámítva) vagyok. Ha sétálni megyünk Paprikafejjel vagy labdázni az udvarba, akkor is ott motoszkál, ólálkodik, vadászik rám..az a hülye szúró érzés, ami tökéletesen szívbe talál, mindahányszor céloz (csukott szemmel persze -mint a Bori számban).

És ide tökéletesen illik az a Holiday-ből vett idézet:

Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni!

Chili persze segít. Csak hát mégis. A bringázás is segít -de csak megszabott ideig, amíg el nem jutok A-ból B-be, ha meg csak lődörgök, csámborgok két keréken, akkor is haza érek előbb-utóbb, ahol meg megint minden kezdődik elölről. Nem menekülhetek mindig. Nem futhatok, nem bújhatok el örökkön örökké. Szembe kell néznem. Csak ez óhatatlanul azzal a bizonyos fájdalommal jár, amit úgy, de úgy utálok. Mert hát ugye tenni nem tudok semmit, csak várni és várni, hogy az idő hullámai halványítsák a reménytelennek címkézett helyzetet... És persze senki nem ölel át mindeközben, hogy gyere ide, Rékám, bújj ide, Rékám, itt biztonságban vagy!