Chilin -amikor még otthon voltam- ugyanazt a nyugtalanító, tehetetlen érzést észleltem, ami engem is kerülget. Akárhová mentem, azonnal jött utánam, és lefeküdt a lábamhoz. Láttam rajta, ahogy ezen gondolkodik. Ezt lehet páran furcsálljátok, de ezt biztosan állíthatom.
Mikor lementünk, még munkába indulás előtt, összefutottunk a lánnyal, aki segített Belzebub szájából kiszedni a kis csivavát. Kérdeztem tőle....a kiskutya meghalt. Átlyukadt a tüdeje..nem lehetett megmenteni.

Mikor továbbmentünk Paprikafejjel, hogy tegyünk egy kört a házak körül, odament ahhoz a helyhez, ahol minden történt, és alaposan végigszimatolta. Egy órával azelőtt még ott sétált az a kis csivava a gazdájával! És azt a lemondó, kétségbeesett tekintetet, amit a gazdájára és ránk vetett, nem fogom tudni elfelejteni soha. Próbálom elterelni a gondolataimat, de nem nagyon sikerül. Szükségem lenne egy ölelésre, de senki nincs itt. Kerülget a sírás, de itt nem adhatom ki magamból.
A bácsi kiskora óta nevelte. Ő volt a szeme fénye... és pár perc leforgása alatt...elveszítette.
Chillel sokszor összetalálkoztunk a bácsival, ahogy lassan cammogva, öreges léptekkel sétáltatja kis kedvencét. Mindig pórázon. Kis ruhácskája volt, hogy óvja a hidegtől, és látszódott rajta a féltő gondoskodás. És vége. Mert egy másik kutya úgy gondolta, hogy neki ott semmi keresnivalója.