Még jó, hogy biciklivel jöttem. Igaz, hogy napközben zuhogott az eső, és egyrészt mostanra valószínűleg durván lehűlt a levegő, másrészt pedig nincs sárvédőm. De legalább kihajthatom magamból ismét egy részét a történéseknek.

Ma mindenki ezt kérdezte; mi baj van? Olyan rosszkedvűnek tűnsz. Meredek magam elé kb. Csinálom a dolgom. Ráadásul még telihold is... kétszeresen is forgolódni fogok az ágyban. Még "szerencse", hogy holnap reggel 9re jövök -csak hogy még nehezebb legyen ébernek lennem a keddi nap folyamán...

Képzeljétek szegényt bácsit...annyiszor eszembe jut szegény. Hogy most..otthon, a kutyus dolgai mindenhol, de ő már nem...és akkor a bácsi megint belegondol, és abba is, hogy "ha erőssebben próbálkoztam volna", aztán hogy nem volt ott vele az utolsó pillanataiban. Mert öreg lábai nem bírták a gyors iramot, amivel a felesége és a többiek az autó felé haladtak. A kiskutya érdekében nem várták meg az igazi gazdit. Túl sok idő lett volna. És pont mikor kocsiba szállt vele a szomszéd (Bogyesz gazdája), hogy bevigye őt az állatklinikára a többiekhez, érkezett vissza a csapat...a feleség a karjában hozta az élettelen pici testet.
Szegény bácsi...úgy sajnálom! Bárcsak mertem volna belerúgni Belzebubba! Mert...tudjátok, ha az én kutyám lett volna ott a szájában, biztos, hogy mertem volna. De ha most is előjött volna ez...akkor még mindig élne az a csivava!