Rév

" A szemem sarkából figyeltem és megdöbbentett amit éreztem: szeretem. "

Ezt az idézetet dobta ki nekem a fész. Tudjátok...én magam sem tudom definiálni az érzéseimet. Szeretek Pöttyel lenni, kötődöm hozzá, erősen is. Mégis... Azt hiszem, nem vagyok szerelmes. Bár igaz; A. J. Christian szerint, aki szerelmes, nem tudja magáról, hogy az.
De...érdekes...nem érzem egyszerűen azt a bizsergést, csak valami olyasmit, amit odabújós érzésnek keresztelnék. Szeretek a karjaiban lenni ugyanis, átölelni, a nyaka köré fonni a karjaimat...szeretem simogatni a hátát, a karjait, az arcát...de... ez valami egészen új, valami más.

A másik énem ugyanis néha megijed. Hol vannak a nagyszabású érzelmek, hol a lángolás, a szenvedély? Tudom én, ez így a biztosabb, a kötődősebb, a ... nem is tudom. De annyira új ez az érzés, hogy nehéz megbeszélnem ezt magammal. Hogy is van ez?

Olyan érzés fog el, mint mikor betévedsz egy nagyon takaros házba. Minden szép, minden a helyén van...és mégis, minden olyan.. pedáns. Olyan...érinthetetlennek tűnő. És hiába tetszik minden egyes bútora, vagy a képek a falon, az asztalra helyezett almák a kosárban... valamire vársz. Megkondul az óra -végre, talán most történt valami? De nem... hisz csak az óra kondult.
Várod, hogy belépjen egy macska, hogy az ablakpárkányra szálljon egy cinke, hogy...hogy valaki lelépdeljen a lépcsőn... de csak a szél fúj be olykor-olykor a félig nyitott ablakon, meglebegtetve a hosszú, fehér, minta nélküli függönyöket.
-Hol vagyok?

U.i.: talán rájöttem. Most, ahogy olvasom vissza a leírt szavakat. Várok valamire -arra, hogy előjöjjön, hogy hívó szavamra kikukkantson az a srác belőle, aki igenis képes romantikus lenni. De hisz mi a bajom? Folyton meglepetésekkel áll elő -pattanj be, megyünk vhová. Hogy hová? Meglepi :)
Együtt főzünk, folyton simogat, ölel, bújik. Mi hiányzik? Nem, nem az a bizonyos megerősítő szó. El sem várom. Mi az, ami miatt lassan halászhálót fonhatnék a bennem sorakozó kérdőjelekből?