Gyűlés

2010. február 21., vasárnap

| | |

Persze, keverjük a kakaót, jó gyorsan, hogy kilötybölődjön a bögréből... hülye.

Ha díj járna azért, hogy az ember hülyeségeket csinál, azt hiszem, sorra én nyerném őket. Vitathatatlanul folyamatosan kint lenne a képen "A hónap hülyéje" falon, elmarhatatlanul hozzám tartozna. Ez tuti.

Chili (A)pupunál. Tegnap arra mentem haza, hogy a szobaajtó nyitva. "ÓÓóó, ne. Visszatérő a rémálom". Belépve a szobába -noha ezúttal az ágyam szerencsére kimaradt a tébolyult rohamból, a parketta minden egyes négyzetcentijén valami széttépve hevert. Papírfecnik. Fényképek. A kukából kihalászott dolgok (csak hogy mégegyszer eltemethessem az én drága fejhallgatóm --igen, ritkán viszem le a szemetet). Dina esernyőjének pár anyagdarabkája. Ceruza. Toll. Kávésbögre. Egyes dolgokat az ágyamon fekve szedett szét, ezek darabkái elhintve a takarón. Mint például a vizes spricni műanyag flakonja.

Egy másodperc alatt eldurrant az agyam. Ezúttal tényleg. Kiabálni kezdtem, és miközben a szobám romjait takarítottam, megszületett az elhatározás: a kutyát látni sem akarom egy darabig. Megy apámhoz, ő megneveli.

Miután eltakarítottam a padlón heverő dolgokat, becsomagoltam a kutya cuccait, és kimentem a konyhába elszívni egy cigit. Csak hogy ne legyen elhamarkodott az ítélet. 1 hét kényszerszabi apámnál? Jól átgondoltam? Igen. Nem csak a fáradtság mondatja ezt velem -hisz előtte mindössze 3 órát sikerült álomországban tölteni.. Tehát az elhatározás higgadt fejjel is maradt ugyanaz. Úgyhogy elindultunk, az esőben persze.

Murphy-nek üzenem, hogy tehet egy szívességet. Mert hát persze, hogy olyankor kell ismerőssel találkozni, mikor a legramatyabb az ábrázatod. A szemeim nem csak a fáradtságtól, de a (szoba láttára) dühömben kitörő könnyözöntől vörösen dagadtak... egy szóval lerítt az arcomról a feldúltság. Egy volt osztálytársam szállt fel a villamosra. Huba.

Kis szakállal -tudjátok, ami a száj alatt felkiáltójelként húzódik egészen az állig-, és az örök víg mosoly. Persze, hogy észrevesz. Odaül. Én meg átkozom a hülye Sorsot, hogy pont most. No nem mintha tetszeni akartam volna. Áh, kit izgat.

Tegnap beszéltem Dével. Felhívott. Jó volt hallani a hangját. Még mindig szeret. Még mindig rám vár. Tudja, hogy van Pötty.. Elmondtam. Összezavart, hogy beszéltünk. Az az énem, akivel együtt volt, reszketve-félve érintette meg a racionalitást képviselőjének kezét. Tanácstalan mind a kettő. Aztán a racionalitás képviselője felállt székéből, hogy megkezdje védőbeszédét.
-Tisztelt egybegyűltek! Vannak szavak, amik különös jelentéssel bírnak. Önmagukban csupán egy-egy tárgy megnevezései -másvalakinek. Ám számunkra, hölgyeim és uraim, mindegyik, egytől-egyig mögöttes tartalommal és érzelmi töltettel bír: Thomas Morgensen. Csodák Palotája. Medvepark. Bowling. A nagy hahotát kiváltó John Anderson. Hátizsák..
- No de! -szólal fel a félénk szívügyi alkalmazott -És mi van az effélékkel: bögre, ajándék, vacsora....szex. -az utolsó szóra már egészen nagy a hangerő...s a szívügyis ziháló mellkassal tekint körbe. -Nos? Vagy ezeket elkendőzzük? Beborítjuk a tudorok leplező takarójával? Mert az csalás, úgy bizony. Hol vannak a nagyszabású érzelmek? Hol a heves, szenvedélyes jelenetek? Hol a romantikus megnyilvánulások? Hol? -az asztalra csap, majd letöröl egy-két kövér izzadtságcseppet a homlokáról -Hol? Vagy elfelejtjük, hogy számunkra ez a napi betevő? Hogy mára mindenki egy számmal kisebb ruhát hord itt köztünk, mert nem jut belőle elég az asztalra? Vagy hogy éjszakánként ezen gondolkodva nem tudunk elaludni?

A teremben feszült hallgatás. Senki sem mer megszólalni. Majd hirtelen egy sétálópálca ütemes hangja töri meg a csöndet, ahogyan a padlóhoz ér. a Központi Irányító Terem igazgatója kimért léptekkel közeledik a pódiumhoz. Megköszörüli a torkát. Így hivatalosabb a beköszönés; megfontoltságra utal. A teremben ülők várakozástelien függesztik rá a szemüket. Mindenki úgy véli, a megoldást hallják tőle.

- Hányszor? -a szó háromszor visszhangzódik a teremben- ..Hányszor sírtunk éjszakákon át? S hányszor...hányszor tördeltük a kezünket mérgesen, csak mert az áhított férfiú mégsem az volt, akinek képzeltük? Egy itt a gond. Hogy túlságosan tartozni akarunk valakihez. Szenvedünk, igen. Rosszabbul élünk, mint 4 éve...igen. De ez csakis egyvalaminek köszönhető. A tündérvilágnak, amibe folyamatosan ringatjuk magunkat. Hogy az aktuális, majd ő, ő bebizonyítja, hogy a férfi nem mégis tud szenvedéllyel viseltetni irányunkba, ámde mégis kellően határozott mértékkel racionálisan gondolkodni. Hogy minden érzelemből annyival rendelkezik, amennyivel tökéletesen magába tud bolondítani minket. Hogy A Férfi igenis figyelmes, hogy emlékszik, ha emlékezetes estét ígér, s hogy A Férfi megőrül értünk, CSAKIS értünk. Minden formában...
...Legyünk türelemmel. Nem kell sokat várnunk. Tudom, Szenvedély-lakók, éheztek. Tudom, milyen, mikor svédasztalnál vacsorázhattok, de azt is, milyen, mikor zokogva szidjuk a hozzánk tartozót. Csak még egy kicsit. Minden eldől, 1 héten belül...bármikor....

1 csiripelés:

Unknown írta...

kár hogy nem fogadtunk! de nagyon ajánlom, hogy ne legyél hülye, nekem egy seggfej miatt ment tönkre veled is a kapcsolatom...aki most engem is tönkre tett negyedszer is ,ha nem is úgy,mint ahogy eddig...de kicsinált, itt ülök a meló helyen két órát aludtam és nem tudok rendesen koncentrálni és szidom magam hogy szánalmas hülye vagyok...