Újratöltve

Tegnap olyan isteni tejszínes-gombás csirkét főztem, hogy tényleg azt hittem, hogy magától dalra fakad menten. Életemben először készítettem ilyet (köretnek rizst főztem --életemben először nem mikróban :D), és mégis...óóóómami. Már alig várom, hogy ma megebédelhessek. Mmm nyami.

A tegnapi rossz kedv szilánkjait még mindig a bőrömön érzem, igaz, már legalább nem a bőr alatt. Eldöntöttem, hogy felül tudok emelkedni ezen, és továbbra is az álmaimra -és mindenek előtt a szakdolgozatra koncentrálok. Azért mindenesetre az hatalmas erőt tud adni, hogy elképzelem, ahogy Teddel ujjongunk, mert lejutottunk a tengerhez. Vagy az a kép, ahogy a összebújva ülünk a tengerparton és nézzük, ahogyan a sirályok le-leszállnak a vízre, és lassan minden egyre tisztább és nyugodtabb lesz.
Tegnap írt a konzulens, hogy kérdőívezésre már nincsen időm, interjúztatnom kell, úgyhogy érdekes fordulatot vesznek a munkálatok itt körülöttem, de állok elébe.

Tegnap kivettem a könyvtárból három Csányi Vilmos könyvet is, és magammal is hoztam, hogy hazafelé is tudjak okosodni.

U.i.: Mikor tegnap széttört(nek hitt) álmokkal hazaérkeztem, és leültem a konyhai kis lépcsőre, Chili úgy bújt hozzám, mint egy kiscica, csak hogy felvidítson. Olyan aranyos volt, ahogy vígasztalt, teljesen elolvadtam tőle. Aztán később, főzésnél, minden lépésemet követte, s amelyik helységben voltam, oda dobta le magát a plédjére. Tündéri volt. Tegnap éreztem igazán, hogy számítok neki.