Évek óta először fordult meg a fejemben...hogy hazaérve előveszek egy marék pirulát, és minden különlegesebb felhajtás és dráma nélkül beveszem.. Nem szoktak ilyen gondolataim lenni. De ma...ma egyszerre minden olyan értelmetlenné és érthetetlenül hihetetlenné vált. Reménnyel telve téptem fel a fizu papírt, de a várt öröm helyett egyszerűen csak eleredtek a könnyeim attól, amit láttam. Hajtás, délutáni műszakok... Hát ennyi? Ezért küzdök, gürizek, dolgozom ki a belem, ülök a seggemen napi 8 órát, olykor a saját fiziológiai szükségleteimet hátrébb sorolva, halogatva? Hát ennyi a munkám, a megbecsülésem? Egyre kevesebb? Mégis miért? És mégis hogyan fogok megélni a hónapban? Amikor már azon kell gondolkodni, hogy elmehetek-e zumbázni vagy éppenséggel színházba vagy végre jó sok hónap után vegyek magamnak pár ruhát, akkor belegondolok, milyen magas az ára a szabadságnak. Még csak nem is vadonat új ruhákat akarnék, hanem éppenséggel turiból szerzettet (no nem mintha azzal bármi gond lenne). Kőkemény küzdelem minden egyes nappal, és centizés a pénzzel -ez utóbbi még oké, hisz igyekszik az ember lánya megtakarítani ezt-azt. Na de az, hogy minden egyes kiadás előtt erősen gondolkodnom kelljen, vajon megengedhetem-e magamnak az adott dolgot vagy éppen most túl nagy luxus lenne nekem...
Hát ezért sokalltam be. Már a munkahelyen sem bírtam a kishajókkal, s a metrón is csak peregtek, gurultak, sebesen útjuknak indultak. Nem érdekelt.
És még értékesítési versenyben lejjebb csúsztam egy hellyel -nagyszerű, mert hát a "szegény embert az ág is húzza"...
Ma olyan kilátástalannak és esélytelennek láttam az Európa túrát, mint még soha. A jogsit még kiperkálom. De miből lesz autóm? És miből hozzá lakókocsi?
Ó, kérlek, add, hogy kapjunk:
1. bérkorrekciót
2. Adó visszatérítést (ha lehet, minél többet)
3. bónuszt -amin már két éve ülnek (ebből is jó sokat kérnék)
Hazaérve DuplaDé húrjain repültem egy órát. Már jól vagyok. De az ilyen és ehhez hasonló napok kerüljenek el jó messzire.
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése