Fekete Hattyú

Hűh. Azt hiszem, megint csak itt van egy film, amiről nehéz kritikát írni anélkül, hogy agyon ne dicsérném. Talán kezdeném ott, hogy az ellentétpárok folyamatos jelenléte tökéletes szimbólumokban testesült meg, kezdettől fogva. A rendező, Darren Aronofsky ügyelt arra, hogy a színek is megfelelően közvetítsék a film kettős hangulatát. Az operatőrnek nem kis munkája lehetett a tökéletes kompozíciók létrehozásában, hisz a fekete és a fehér kontrasztjával nem egyszer találkozunk briliáns megjelenítésben (ebben pöppet Hitchkock-ra hajaz). A tükör szerepe is többszörös, nem csak a valóság visszaadására képes, de olykor olyan dolgokat is látunk benne, amik valójában nem történnek meg, de legalábbis nincsenek ott. A mögöttes világ elzárt szegmense, az elrejtett és leginkább elfojtott érzelmek színtere, gyűjtőháza. S mikor az előadás közötti szünetben fizikálisan is összetörik, az szimbolizálja az igazi érzelmek és a tudatalatti teljes elszabadulását, s a tér onnantól a fékevesztett érzelmeké.

A főhős (akit Natalie Portman olyan hihetően és -egész egyszerűen nincs rá jobb szó- tökéletesen alakít) meghasonulását szépen felépített folyamatként láthatjuk, apró, halovány mozzanatokkal előrehaladva a történetben.

108 olyan percet élhet át a néző, amelyben garantáltan egyetlen egy sem marad érdektelenül, sőt mi több, megfeszülten bámultam a képernyőt, megjegyzem, tátott szájjal. A film dinamikája hasonul a történethez, az elején egy fehér tündérvilágban a bájos tündérkirálylányt látjuk, ahogyan a tökéletes, illetve annak tűnő életét éli. A gondoskodó anya még a fülbevalót is kiveszi pici lánya füléből elalváskor, ám a családi idill egyhamar változni látszik, s mindössze azáltal, hogy másik szemszögből vizsgáljuk ("Nem minden az, aminek látszik"). A kulcs momentum a hőn áhított főszerep megkapása -értelem szerűen-, mely magával hozza a főhős karakterében bekövetkezett átalakulást is. A főszereplő Nina olyannyira vágyott a szerepre, hogy maga is átalakuláson megy keresztül -csak ő éppen az elméjében éli meg mindezt.

Izgalmas, olykor ijesztő, rémisztő képsorokat látunk, tele érzelemmel -ott, ahol kell. Olykor egy Márquez-éhez hasonló világban éreztem magam, vagyis olyanban, ami magával sodor, visz, az egekbe repít, majd a végén jól földhöz vág.

A balett táncosok életét is hűen visszaadó történethez már csak annyit fűznék hozzá, hogy a maga nemében is egész egyszerűen zseniális, nem beszélve arról, hogy a rendező noha nagy fejszébe vágta a fejszéjét, mégis minden szálat elvarrt, egyetlen tátongó lyukat sem hagyva maga után. S hogy a végső tökéletességet sikerült-e elérni, azt maguk az utolsó filmkockák is elárulják.