127 óra

Tegnap az izgalmak hatására, és mert már hónapok óta erre vártam, megnéztük a 127 óra című filmet, ami a megtörtént esetet leíró, A Canyon fogságában c. könyv adaptált változata. Hű. Az operatőr és a vágó munkáját már az első körben kiemelném. Fantasztikusan jó képeket látunk, szimbolumokkal ábrázolt társadalombírálattal teletűzdelve, és a zene (!!) tökéletes aláfestést biztosít. A rendezőnek (Danny Boyle -Gettó milliomos, Az élet sója, Trainspotting) hatalmas gratuláció, mert a legapróbb részletekre is figyelt. Pl ott van a holló, ami reggel 8:15-kor elrepül a sziklahasadék felett. Nem ám egy díszes, sértetlen holló repült ott, nem-nem. Még arra is ügyeltek, hogy igazi, Canyon-beli hollónak tűnjön, tépázott, helyenként hiányos, borzas tollazattal. De mégis fenséges látványt nyújtott, ahogyan alsó kameraállásból láttuk, hogy elrepül. A képsorok, a plánok, a fények, a kézikamera csak indokolt esetekben való alkalmazása, és a hangeffektek is mind tökéletesen hűen ábrázolták azt az állapotot, ami ilyen helyzetben elfogná az embert. Még annak ellenére is, hogy kb 5-10 percig alig bírtam a vászonra nézni, és egyszer majdnem elhánytam magam. A sokkoló képsorok ellenére viszont mégis csak dícsérni tudom a művet, mert azt hiszem, műfajújító jellege van. És hiába a borzongás, a valóságban a szükséghelyzetben az ember bizony mérlegel...

Szóval az a bizonyos szikla a nézőre is rágördült, és a film után sem került le onnan. Bennünk maradt valami fura érzés, valami megmagyarázhatatlan szorongás jár, ami még a film utáni órákban is még mindig ott csücsül, sőt, a sörünket is némi bizonytalansággal kortyolgatjuk a látottak után...úgy habzik, mintha... óóómami. De tudjuk, hasonló helyzetben hasonlóképp kellett volna cselekednünk, bár azzal az egy megoldással úgy gondolom, nem éltem volna ... ismétlem: azt hiszem...