Nagyon fura álmom volt. Hosszú, egybefüggő történet. Minden ott kezdődött, hogy egy tábor féleségben voltunk -nagyon sokan. Ott volt Lilla és Zsófi, a többi ember ismeretlen. Egy előadásra indult be mindenki egy hatalmas előadó terembe (olyanba, mint amilyen z egyetemeken, főiskolákon van). Minden, ajtón belépő ember kapott egy jóskártyát. Az enyémen az szerepelt: "Az Igazi", fekete-fehér színei voltak, inkább az utóbbi dominált, és egy ház volt rajta, előtte egy lány állt, lándzsával a kezében. Párunkat összecsukható székre ültettek, és ekkor történt az első furcsaság. A szék egyszer csak a terem egyik végéből a másikba csúszott velem őrült tempóban, majd mielőtt nekiütköztem volna a falnak, megfordultam a székkel és ugyanez vissza. Valahogy közben leugrottam róla. Ekkor lépett be a szárnyas bejárati ajtón A Mágus. Ekkor valaki azt mondta nekem: "Menekülj, különben elrabolja a lelked!" -a Mágus még nem vett észre, úgyhogy hátsó ajtón mentem szembe a rengeteg befelé jövő emberrel. Amint az ajtófélfához értem, rezgést éreztem a vállamban, és egy hang megszólalt: "A kiválasztott menekül. Ha éjfélig nem kapod el, elveszted". Tudtam repülni is, és fel akartam szállni a házak fölé, amikor megláttam, hogy valaki kilép azon a kapun, amin én is kijöttem az előbb. Tudtam, hogy engem keres. Ő is tudott repülni, és megállt velem egy szinten. Bántani akart.
Az jutott eszembe, hogy egyetlen esélyem van; ha a lelkére hatok. "Képzeld magad egy pillanatra az én helyembe; menekülnöd kell, pedig azt sem tudod, miért. Bántani akarnak, de te nem is csináltál semmit. Mit akarsz tőlem? Elmondád végre, hogy mi ez az egész?". Hát így történt, hogy megértette. És az ő oldalukról átállt az enyémre. Hosszú fekete haja volt, és Szabinának hívták (pedig fúj de utálom ezt a nevet). Gyönyörű lány volt, és boszorkány, ahogyan én is. Csak ő tisztában volt az erejével, míg én aznap jöttem rá erre a tényre.
Segített menekülni, túlélni éjfélig. Ha akartuk, láthatatlanok voltunk. Ha akartuk, repültünk vagy éppenséggel a tükör másik oldalára kerültünk, így bújkálva. Egyre jobb barátok lettünk.
Elértünk egy helyre, ahol keresztények meneteltek. Ránéztem Szabinára. "Ők keresztre feszítik a boszorkányokat. Ha odamész, ők rabolják el a lelked."
Aztán elértük a város szélét, ahol sok fa volt, házak és sok ember. Közben A Mágus rájött, hogy akit értem küldött, elárulta őt és mellém szegődött. Hirtelen egyre nagyobb szél kerekedett; fákat csavart ki, traktorokat kapott fel, háztetőket tépett ki a helyükről. Az emberek pánikoltak, mi pedig Szabinával segítettünk; megmentettünk sok embert. A Mágus közeledett; a vihar erőssége jelezte, hogy egyre közelebb ér. Szabinával bemenekültünk egy szemben lévő házba. Ahogy beléptünk egy szobába, hirtelen ott termett A Mágus is. Egy szemvillanásnyi időnk volt. Elbújtunk a tükörben. Ő belenézett, és akkor észrevett minket. Éktelen haragra gerjedt, s robbantani készült, ám mi gyorsan teleportáltunk. A mosdóba. Az óra éjjeli tizenkettőt ütött. Szabina halálra vált arccal nézett rám; "Valamit tudnod kell. A Mágusnak egy perccel éjfél utánig van hatalma maradni. Nekem viszont letelt az időm. Mennem kell; nagyon vigyázz magadra kérlek!!". És fehér-szürke-piros köddé változott. A tekintete viszont ott maradt, belevésődve az emlékezetembe.
Tudtam, hogy meg kell harcolnom a mágussal, aki hatalmas robajjal törte be az ajtót abban a szent pillanatban. Kirepültem az ablakon, hogy időt nyerjek. 1 perc... és a másodpercek ólom lassússággal teltek. Megálltam egy fa tövénél, egy kis erdő szélén. Vártam a csapást.
És itt ébredtem fel.
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése