Robokutyi

Tegnap Chili már totál kivolt attól, hogy a megszokott szeretet-elhalmozásnak csupán redukált adagját kapja, és olyat csinált, amin kb leesett az állam. Leültem tudniillik az előszobai szekrényre cipőcipzárt felhúzni, majd megálltam egy pillanatra, és a kezeimet (tenyérrel felfelé) a lábaimra tettem. Chili odajött, és úgy belesimította a fejét, mintha én simogatnám --a kezeimhez dörgölőzött, szinte szeretért könyörögve. Pedig nem arról van ám szó, hogy nem dícsérem és simogatom. Csak kevesebbet, mint eddig, mert ezt most így kell csinálni. Be kell tartanom.

Hát ezen jelenet után nem nagyon ment. Megijedtem, hogy ez talán kegyetlenség, hogy ő ahhoz szokott, hogy folyton simogassam meg ajnározzam, érthető, ha ez hiányzik neki. Így láthatatlanul is átbillentem a határvonalon, és cirógattam, stb. Hát...ma reggelre meg is lett az eredménye. Reggel ugyanúgy húzott a pórázzal, s csak nagy nehezen tudtam megértetni vele, hogy ne húzzon (ilyenkor mindig meg kell állni, és amíg közelebb nem jön, annyira, hogy ne feszüljön a póráz, valamint le kell ülnie). De ha még csak ennyi lett volna. Szabályosan nem engedett elmenni otthonról. Kiszökött mellettem, hisztizett, nem volt hajlandó visszamenni a lakásba. Megmakacsolta magát, és ha sikerült becsuknom magam után az ajtót, éktelen ugatásba kezdett.
Már kimentem a kapun is, és csak nem hagyta abba. Visszamentem, megfogtam a pofácskáját, úgy, ahogyan komoly beszélgetéseknél szoktam (nem durván), és mélyen a szemébe néztem:
"Fog fel, ha továbbra is ezt csinálod, el kell szakadnunk egymástól. Ezt akarod talán? Mert most már élesben mennek a dolgok, Chili! Viselkedj normálisan, különben el kell búcsúznunk, és én azt nem akarom!!"
Utána egyetlen halk sikkantást hallatott, de aztán csend volt. Reméljük, hogy 1. mindent rendben találok otthon. 2. az idő nagy részében csendben van.