Ha csak a metró felső részét nézzük, a világító lámpákat, akkor az egész olyan, mintha színházban lennél. Jó, persze sarkítva. Ilyenkor viszont nem látod a többi embert, a fejeket, a titkos összenézéseket, egymás bámulását.

Az jutott eszembe (és mostanában ez egyre többször), hogy ha valamilyen okból kifolyólag
A) metróbaleset lenne -kifutna a sínből a szerelvény-
B) túszdráma a metrón
C) tartós áramszünet
D) meghal a mozdonyvezető

akkor mégis hogyan reagálnék. Azt hiszem, hogy nem a pánikoló embertömegből lennék egy, sokkal inkább nyugtatnám az embereket (éljen az ügyfélszolgálat). De úgy mégis...ti mit tennétek?
Olyan helyzetekre gondolok, hogy
1.) Már egy órája ott rostokoltok, az áram is elment. Valaki odalép hozzád; "ki kell mennem...nagyon kell..."
2.) "Klausztrofóbiám van"
3.) "Félek a sötétben"
4.) "Rosszul vagyok"

Ja, igen. Rám férne már egy kávé.

(8)

Tegnap megint megszólalt...a csingiling zenedoboz. Lassan, ám most mégis vidáman tekert le pár hangot, magától. Tudjátok, milyen érzés volt? Mint amikor szélharang szólal meg..
Először még nem értettem, mi ez a furcsa dallam, majd amikorra tudatosult, akkor hallgatott el. Hátborzongató és mégis varázslatos érzés egyben... csak éppen nem tudom hová tenni. Jel? Üzenet? Mégis miként fogjam fel? Hogyan értékeljem, és...mit jelent?

Egyéb, megmagyarázhatatlan érzések is elfogtak tegnap, ezért volt végképp egyszerre hátborzongató és földöntúli...

U.i.: A félreértés elkerülése végett; a zenedoboz értelme túlnőtt már azon, hogy kitől kaptam. Mindannak a jelképévé vált, ami én vagyok. Benne van a gyerekkorom, a múltam, az érzéseim. Egyetlen pici fadobozban. S ha elkezded forgatni az apró kurblit, felcsendülnek régi képek, hangok, illatok. Múlt-esszencia. Ezt jelenti nekem a parányi csilingelő szerkezet.

Megmaradt a hó!! És legalább 1-2 centis, de ez menten kiderül, ha leviszem Chilt (pillanatok kérdése) :P

Juhííííííj!!! Hogy fog örülni neki :)

Végre péntek. Holnap egy Vállalatgazd.tan, aztán iszkiri haza. Akinek meg van kedve Vasárnap kijönni a Gödörnél megrendezett Roland Ritmus Napra, ahol számos improvizáló művész-zenész fog fellépni, és mindezt ingyé', azt szívesen veszem.

A PMS tombol, a fejemen már két undorítmány is hencegve tüntet, hatalmas transzaparenssel..fúj! Ilyenkor idegesítenek az emberek a metrón, a "mindenki bámul mindenkit", úgyhogy be is csuktam a szemem, ám ilyenkor meg azzal kell számolni, hogy mindenki mer téged nézni, hiszen te nem nézel vissza. Ha kinyitod...woálá, mindenki ártatlannak álcázva magát rebbenti másfelé a szempilláit.

Na de nem szabad ám a magas rezgés alá zuhanni, mert az más dolgokat is maga után vonz, csak éppenséggel a PMS ezen időszakában reggelente morcosabb vagyok...azt hiszem.
Legalább végre szabad a hétvégém, csak szombaton lesz fél 1-ig suli, de ezt már írtam.

Via Appia

Érdekes; jó rég volt már, hogy utoljára rágyújtottam arra a bizonyos mágikus, füstölgő rúdra, és mégis; ha megérzem a marihuana szagát...illatát(?), azonnal felkapom rá a fejem, s keresni kezdem, vajon honnan jöhet. Mintha megnyugtatna, ha tudnám a forrását. Mint ahogyan a ma esti kutyasétáltatásnál. Jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető bukéjú füstje egy-két másodperc erejéig visszarepít ilyenkor a hajdani időkhöz. Nem édes nosztalgiával, csupán amolyan szimpla visszatekintéssel. Hogy beleszívnék-e, ha az orrom alá tartanának egyet? Fogalmam sincs. De ha rágondolok, enyhe émelygés és szédülés fog el, mint amilyen a hatása is. Érzem -csupán elképzelve is- azt a fajta buta tompaságot, belassult életnézetet, és erre nekem már nincs szükségem.

Ma Chilivel nagy sétát tettünk, és a Tomori köznél fordultunk be. Meg akartam állni a zongora üzlet előtt. A kirakat üvegéhez hajolva azon gondolkodtam; vajon aki itt dolgozik, olykor leül-e játszani a hatalmas koncert zongorákhoz. Ha én ott dolgoznék, biztosan így tennék.

Tegnap megismertem a helyi bolond nénit, aki onnan kiindulva, hogy "a kutya egész álló nap reggeltől estig ugat", azon át, hogy "maga a konyhában lévő vasszékeket(!!!) tologatja és borogatja", odáig is kiterjedően kiabált velem, hogy "reggelente zubogtatja a vizet". Hogy ő nyugdíjas, és a "gyerek reggel fél 7-kor megy iskolába, korán kel, és azt kell hallgatnia, hogy maga a fürdőben zajong". És persze mindezt egy szuszra. Ügyfélszolgálatos létemre, minden bevetett trükk ellenére sem lehetett mit kezdeni vele. Csak mondta, mondta, mondta, mint akit felhúztak, és beletörött a kulcs. Megelégeltem és otthagytam. Aztán meggondoltam magam; visszamentem és közöltem vele, hogy miután én sem vágtam az ő szavába, most lesz szíves ő is ugyanerre. De mondhattam neki bármit, a kompromisszumkészségtől kezdve az együttműködési készségemen át a megértésemig, miszerint őt zavarja minden dolgom, de mintha elsüvítettek volna a füle mellett a szavak. Félbeszakított (csak azért is), és kiabálva fröcsögött tovább. Pedig a mellette álló kisfiú is rászólt, hogy "Mama, hallgasd már meg, ő is meghallgatott téged". Gondolhatjátok, mennyire el voltam keseredve ezek után. (Amúgy beszéltem a főbérlőmmel, és nevetve mondta, hogy azzal a nénivel tényleg ne foglalkozzak, ja, és amúgy a vízcsövek nem is azon az oldalon vannak, ahol ő lakik, pláne, hogy ő egy lépcsőházzal odébb van).
De amúgy komolyan; mi köze van például ahhoz, hogy én reggel zuhanyzom-e vagy este? Vagy azt például végképp nem értettem, hogy mégis miből hiszi, hogy vasszékek vannak a konyhában, no és pláne, ha a gyereke reggelre megy, akkor őt meg pláne nem zavarja, ha én ugyanúgy reggel készülődöm. És hát...a csövek tényleg nem is arra vannak. No de mindegy.

Szóval elhagytam a tett színhelyét, és feljöttem a Kuckóba. Kb 5 perc után kopogtak. Egy lány volt az, s mint utóbb kiderült, felettem lakik, Leilának hívják. Csak szólni akart, hogy azzal a nénivel ne is foglalkozzak, mert bolond. Már többször volt szerencséje neki is hozzá. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy fél órája beszélgetünk-nevetünk-sztorizunk, ami közben kiderült egyébként az is, hogy Chili max reggelente ugat, vagyis inkább sírdogál, de az utóbbi időben már egyre ritkábban. Aztán megtudtam, hogy a barátjával lakik itt, és nagyon izgult, hogy vajon milyen lesz összeköltözni, mert hát az úgy tényleg más...

Aztán miután elment, rá 5 percre a szembe szomszéd néni kopogott be, és átnyújtott egy tál gyümölcsöt, egy mikulás csokival egyetemben :) Akkor azt hiszem mégsem lehetek olyan szörnyű szomszéd.

Vicc

Nővérem ma reggel azzal a hírrel fogadott, miszerint tegnap egy órán keresztül azon nevetett, hogy eszébe jutott egy emlékkép rólam. Úgy kb két-három éves lehettem, és nem tudtam még mit jelent viccelni. Állítólag követtem a családtagokat, és a következő jelenetet adtam elő:

- Mondjak egy viccet?

- ...

- Csámcsog a hörcsög.

És nevettem... hiába próbálták elmagyarázni, hogy ez nem vicces, és egész nap ezzel a kis közjátékkal borzoltam a kedélyeket :)

Noha tegnap mindössze 3 órát sikerült aludnom, este mégis repesve vártam, hogy végre zumbázhassunk Fannival. És ismét hihetetlen gyorsasággal elröppent az 1 óra aktív ugra-bugra.
Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen "nőiességi gyökök" szabadulnak fel közben; a mozdulatok kecsessége és ritmusossága. Vannak flamenco mozdulatok is, olykor salsa, olykor pedig hip-hop elemekkel vegyítve a táncos tornát. Hű!

Teljesen odáig vagyok meg vissza :)
Már csak rá a szakdolira kéne ráfeküdni, mert még mindig csak a szép- és a szakirodalmat olvasgatom, de most már neki kéne ugranom legalább az első 5 oldalnak. Az nem olyan sok. Nem? Úgyis csak elkezdeni nehéz a dolgokat, a többi már jön magától. Bárcsak össze tudnék kaparni egy milliót forintot :))

Vajon miért mondják: "Jaj, ne légy olyan mimóza"?? Mikor nézzétek csak, milyen szép a Mimosa Pudica

Miért van az, hogy a legtöbb ember nem szeret magában lenni? Ez alatt az egyedüllét alatt nem a "kapcsolat nélküliséget" értem, hanem azt, hogy nem szeretnek magukkal időt tölteni; a kádban elmélyülni, kiülni a magányhelyükre egy forrócsokival vagy csak úgy, nézelődni-meditálni. Sőt, a legtöbben furán néznek rám; "mi az a magányhely? És ott egyes egyedül vagy? Miért? És az miért jó?".

Kell, hogy minden elcsendesüljön. S mikor meghallod -apránként- először a madarak dalát, aztán a víz hullámzását, a fűszálak súrlódását, és mikor minden zavaró városi zaj távolba kerül, meghallod majd a saját belső hangodat. Hát ezért kell egyedül lenni (vagy a kutyáddal). Hogy meghalld a saját belső lüktetésed. Ezért jó a fürdőkádban is hosszú (tíz)perceken át ejtőzni; mert végül minden elcsendesül, s egészen mennyei érzés vesz körül; az édes semmittevésé.

Van valami egészen különleges abban, amikor az ember forró csokit iszik. Mmm de nyami (pedig ezt a szót állítólag nem illik evés...ivás... közben mondani). Mintha a mennyekben éreznéd magad, no persze csak ha igazi forró csokiról van szó. Én személy szerint a fehércsokis változatától szállok a felhők fölé. Mmmmmmm és nyamm még egyszer :P

Uh, mindjárt összerogyok, olyan fáradt vagyok, még két energiaital után is. És nem dőlhetek ám le, mikor hazaérek, mert egyből Chili, jó sok séta, végtagmegmozgatás, aztán meg iszkiri zumbázni. Azt hiszem, ma úgy fogok bedőlni az ágyba, mint egy zsák krumpli. Istenuccse, alászolgája.

Élet

Milyen is, mikor végre azt érzed, olyasmit kapsz, amire mindig is vágytál? Hogy milyen, mikor elkerekedő szemekkel tapasztalod, hogy 'Ádám almái', 'Amélie csodálatos élete', egyéb művész filmek, könyvek (Zabhegyező, stb), a mindent determináló gyerekkor... ? Elmondjam? Azt, hogy ÉLEK.

Tegnap megnéztük az 'Ádám almái' rendezőjének egy régebbi filmjét. 'Gengszterek fogadója' címet viseli, és az előbbi két főszereplője (a pap és a skin head) szintén előkelő helyet kaptak ebben is, egy teljesen más karakterleosztásban. Legalábbis a pap homlokegyenest eltérő személyiség volt benne, mint amikor naív önhazugot alakított, a "skin head" figurája csupán annyiban tért el, hogy ezúttal öltönyt viselt, és viszonylag gyorsan rátalált a megtérés útjára.

Szeretem, ha művész filmekben is lehet utazni. Elmélyíti a dimenziót két ember között, ha kb azonos az érdeklődés szintje. Szerintem. És megnézzük majd a 'Képzelt szerelmek'-et Eszti ajánlására, és a 'Mr. Nobody' is jön lefelé a gépre.
Még nem mondok semmi lényegre törőt, és következtetéseket sem akarok még levonni. Túl korai lenne.

Ma ZUMBA!!! :))

Énekelj!

Jó ideje beette magát a tudatomba az a hit, hogy ha szélharangot hallok (amit én csak úgy hívok; varázslat hang -ha a kis szélcsengő ugyanis kagylóból vagy kerámiából van, csingiling hangja olyan, mint a mesékben a varázslat hang), szóval hogy ha meghallom a szélharang hangját, az egy mágikus pillanat. Tegnap kétszer is a részese voltam, a legváratlanabb pillanatokban, és ráadásul olyan helyen, ahol naponta többször megfordulok, s mégis (noha erre a hangra mindig minden körülmények között azonnal felfigyelek) eladdig még nem hallottam arrafelé.

Pár napja úgy érzem megint, hogy valami nagyon jó és nagyszabású fog történni.

Amúgy múlt héten itt volt Hugi, és sokat beszélgettünk, kávéztunk, krumplit pucoltunk, főztünk. Van olyan, hogy valamit régóta nem csináltatok már (bicikli, futás, korcsolyázás vagy akármivel behelyettesíthető e képlet), és mikor újból elkezditek, felteszitek magatoknak a kérdést: "Hogy tudtam erről mind ezidáig lemondani, ezt az érzést nélkülözni?" Nos, ez a gondolatsor pörgött a fejemben. Mert olyan édesen jóleső volt végre helyreigazítani a szálakat, és újból a közelében lenni.

Volt egy valami, amin nagyot mulattam; ex lakótárs ugyanis valami olyasmit írt neki még régebben, hogy "legyetek sokat Rékával, ő most úgyis jobban rászorul". Talán nem pont ezekkel a szavakkal fogalmazta meg, de ez volt az értelme. Ténylegesen nagyot kacagtam, mert úgy tűnik, ex lakótársnak fogalma sincs, hogy amióta szétköltöztünk, a szerencse csillagom felragyogni látszik, egyébként meg -igen, tudom, annyiszor mondom- imádok itt lakni, és olyan jól érzem magam, hogy az szinte szavakba sem önthető.

Egyébiránt tegnap megérkezett a mosógép; Zanussi csoda, halk, elöltöltős, és imádom. Imádok itt lakni :) és tudjátok, mi van? Boldog vagyok!! És köszönöm az összes barátomnak. Mert nélkülük azért... hát nem lenne így. Mert minden egyes nap minden egyes olyan perce, mikor valamelyikőtökkel beszélek vagy levelet váltunk, olyan pillanatok, amiket soha másra nem cserélnék. Nem kezdek neveket sorolni, az olyan... közhelyes (és amúgy hosszú is) lenne :) Ti MINDANNYIAN tudjátok, hogy rólatok van szó. Ugye? ;)

Na de nem nyáladzom tovább, mert a végén a monitorotok alatt fel kéne törölni a tócsát. Szép napot mindenkinek!

Mindenesetre minden kedves olvasómnak a következő számot küldeném. Jó reggelt, és további kitartást a mai napra!

Tudom, nekem sok minden később esik le, mint amúgy másoknak, de az utóbbi pár napban szenzációs felfedezéseket tettem.

A múlt héten a melóhelyen oktatáson voltunk. A pasi, aki tartotta, mondott valamit, ami beleégett a fejembe. Hogy ha olyan dolgot csinálsz, amit azelőtt nem, olyat, ami teljesen szokatlan, sőt, esetleg olyan, amitől még tartasz is.... miután megcsináltad, úgy érzed, hogy ÉLSZ.

És mennyire igaz! Legyen szó sziklamászásról, repülésről, egy új munkáról, egy új ízről...

Amúgy életemben először saját magam festettem be a hajam. Fogalmam sincs, miért ódzkodtam ettől eddig, s hogy miért gondoltam, hogy amihez hozzáfogok, azt feltétlenül el is baltázom. Mert hogy éppenséggel jó lett. És még ha ilyen kis apróságról is van szó, tudjátok mit, én büszke vagyok rá.

Kedden megint Zumba, és én már alig várom :) Addig "már csak kettőt kell aludni" -ahogyan Fanni is mondja.

Jó nap

"Thank God I'm a woman" -áll az Orsay butik falán. Jó érzéssel töltött el, hogy megmondjam az igazat. Egy pillanatra belegondoltam, hogy mennyi mindenben más a két nem. Nem, szó sincs róla, hogy most fikáznék bárkit is, mert nem. De tényleg isteni érzés nőnek lenni. És persze mint ahogyan mi sem fogjuk megtudni, milyen a férfi lét, úgy ők sem, milyen a szoknya innenső oldalán. Köszönöm, hogy nő lehetek! :)

Tegnap "tuuuudod mit, megérdemlem!" alapon vettem magamnak egy szoknyát (fodros, és a maga nemében elég rövid), és egy mályvaszínű harisnyát is. (Pedig eredetileg csak két ujjatlan felsőt és egy tornanacit akartam -amiket sikerült is találnom végül). Érdekes...miért tud egy vásárlás ekkora örömöt okozni? :))

És még Chilike is tündérien jó volt, nem szedett szét semmit, pedig rábíztam a lakást, mindenféle szájkosár és gallér nélkül. Huhúúú! :))

Beszélgetések Csernus Imrével

"Önbizalomhiánnyal nem lehetsz szerelmes. Az ilyen kapcsolatok tartóssága, stabilitása ideiglenes -az mindig egyenértékű a támaszkodással.Ez a társfüggőség alapja. De ez nem szerelem

-És amikor észrevesszük a valóságot -már nem bocsátunk meg?

Kinek? Önmagunknak? Hogy milyen barmok voltunk, hogy nem akartuk meglátni? Azért, mert szeretetéhesek voltunk? Mert magunkat nem becsültük? Aki belső bizonytalansággal, önbizalomhiánnyal küzd, annak a szerelem valójában színtiszta kompenzáció. Saját, nem létező biztonság megteremtése, illetve a megteremtés illúziója."

"Az emberek zöme tele van frusztrációval. Ha a pasikat vesszük, a szexualitás komoly gond, mivel az ő szemszögükből nézve akkor jó, ha magasan teljesítményorientált. Emellett jellemző rájuk az emocionális infantilizmus. Nem merik az érzéseiket kimondani, kimutatni, megélni."

Hajnal

Sürgés-forgás, bringa, elhatározás a zumbára, reggeli játékkal egybekötött séta, szülőket látogatás, nevetés, ágyba ájulás -kb így írnám le a mostani napokat. Szeretem, ha ez van, csak mondjuk ezeket a hajnali 3/4 5 -ös keléseket tudnám nélkülözni, mert még 8 óra alvás sem elég ilyenkor, avagy simán visszaaludtam még volna úgy 4 órát.
Amióta Zsó&Ádám nálam volt csütörtökön(?), azóta teljesen fordult a világ, és szerencsére a pozitív irányba.

Hála a vasárnap reggeli forgalommentességnek (éljenek a kihalt utcák, kereszteződések, sárgán villogó lámpák, és az álmosan ténfergő -piacra sétáló, kutyát sétáltató- emberek, ilyenkor egészen egyszerűen csodálatos tekerni), 29 perc (!) alatt beértem. Az már wáow! :)

Pozitív

Na csak mert az előző napokban olyan sok panaszkodó bejegyzés volt:

Először is; szeretném megköszönni a tegnapot Zsónak és Ádámnak!
A hangulat végleg a tetőfokára hágott, és az is kiderült, hogy a sarokkád tökéletesen alkalmas három személy számára egy "száraz party-ra", sőt, igazából többen is elfértünk volna, de ez így volt kényelmes.

Zsó jelenléte nagyon pozitívan hatott, és őszintén szólva jó adag inspirációt kaptam tőle a szingli létérzéssel kapcsolatban. Hála neki megértettem egy nagyon fontos dolgot, amit igazából eddig is felfogtam, csak tudjátok, van az úgy, hogy egy bizonyos információt nem fogadsz el, ha X mondja, ám ha Y helyről értesülsz róla, jön a megvilágosodás. Nos, az én katalizátorom most Zsó volt. Köszi :)

Jó dolog, ha fordul egyet a világ -a pozitív irányba-, és az, hogy ebben a barátok mekkora nagy szerepet játszanak, az el sem mondható. Na de nem ömlengek.
A mai napom -még ha fáradtan is, de- nagyon jól indult, és még Chili sem hisztizett, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy bevezettem a reggeli játékot, vagyis hogy a reggeli sétákhoz állandósult az új kötélből készült játéka, amit dobálok neki, meg húzós-morgóst játszunk :)

Ma pedig irány a mozi! Irány az önépítés és -fejlesztés! :)

Egy szép ajándék a Kuckómtól

Azt egyébként nem meséltem, hogy a múltkor, mikor arra jöttem haza, hogy szegény pici kuckóm cifit-cafatokban van, és mindez Chilinek köszönhető, mérgesen a romok eltakarításához kezdtem, a földön egy fekete valami volt. Nem tudtam beazonosítani, de a mérgem nem is törődött vele. Ám ahogy arrébb sepertem, kosznak vélvén, az hirtelen megmozdult. Még szerencse, hogy nem nagy mozdulattal használtam épp a seprűt, sőt, éppen egy apró mozdulat volt, amit tettem. Meglepődtem. És ahogy közelebb hajoltam, észrevettem, hogy az egy pillangó. De hogy? Hiszen az ablak csukva volt. Ezernyi gondolat suhant át azonnal a fejemen. Többek között hogy még szerencse, hogy Chili nem is bántotta. Odatartottam a kezem, ő pedig engedelmesen az egyik ujjamra mászott, majd az ablakpárkányra tettem. Hálául megrebegtette a szárnyait, és kitárva hagyta őket. Gyönyörű pápaszemes pillangó volt. A barna fajtából. De nem értek ehhez.

Nyitva hagytam az ablakot, közben pedig tovább takarítottam. Néha odasandítottam, de továbbra is csak ült ott a párkányon. Aztán levittem kuttyot, tettem-vettem, jött Sanyi, és órák múlva a pillangó még mindig ugyanott. Olykor megbillentette a szárnyait. Egyből Mutocska jutott eszembe, akinek egyszer a táskájára szállt egy, s aztán a vállán utazott és asszisztált egy konferenciát is, miközben Mutocs fotózott.

Beszéltem hozzá, megkérdeztem, honnan jött és hogyan tévedt a mi kis szerény hajlékunkba. Csak állt ott kérdőn, és nem válaszolt. Chili is odajött kíváncsiskodni, és mikor megmutattam neki a lepkét, csodával határos módon nem akarta bántani. Még beszéltem egy kicsit a pillangóhoz és megköszöntem neki, hogy iderepült. Odatartottam egy papírzsepit, ő átmászott rá. Kitettem az ablakból. "Szállj, kicsi pillangó, szabad vagy!" -de meg sem mozdult. Libbentettem egyet a zsebkendővel. Semmi. Másodszor. És hopp, szárnyra kapott, és tova repült.

Imádom a pillangókat. És úgy gondolom, ez egy JEL volt. Jel, hogy bármi is történjék, nyugalom, a türelmem (pl Chilivel szemben) meghozza majd a gyümölcsét. Tudom, hogy jel volt. Ez olyan dolog, amit érzel.

Még szerencse, hogy vannak a barátok.

Fura irónia a Sorstól, hogy a szeretkezés világnapját pont a névnapomra kellett időzítenie, na de mindegy. A lényeg, hogy emelt fővel és egész nagy adag jókedvvel vegyített lett az este, még ha engedtem is kishajókat az útjukra. No de a lényeg; a szellemi újjászületés, és az, hogy pokolba a magam előtt görgetett karmikus adóssággal! Egyszer s mindenkorra következetes lénnyé kell váljak.

Tegnap felhívott Dé. Minthogy már nincs a telómban a száma, gyanútlanul vettem fel, majd beszámoltam neki arról, hogy épp a nem legalkalmasabb szituáció közepette hívott. Azt mondta 10 perc múlva visszahív. Ekkor -mivel épp beszéltem- az üzenetrögzítőmet ő sem ismerte fel. Aztán hívott még egyszer, na ekkor viszont letiltottam a hívólistáról. Mint utóbb kiderült, ez nem jelenti azt, hogy ne tudna sms-t küldeni. De addigra belátta, hogy tényleg nem érdekel, bármit is akar mondani. Úgyhogy küldött egy szimpla "Boldog névnapot!" sms-t. Most mit mondjak? Fogalmam sincs, miért rója még mindig körülöttem azokat a bizonyos köröket, mint a vadászó állat a vad körül, minthogy már régóta nem vagyok az ő elejtendő prédája, ő pedig nem az én vadászom. Tökéletesen tiszta sor, és a legutóbbi találkozásunk alkalmával számomra ki is derült. Akkor a számára miért nem? Igazából nem várok választ. Mert nem érdekel.

Kell egy jó csajos film most.

Na így kell elrontani, totálisan lerombolni egy szépnek ígérkező napot. Az eső is pont akkor kezdett el cseperegni, amikor... no de hagyjuk.

Ma a kádban áztatva magam, a habok között, azon gondolkodtam, hogy milyen kevésszer hagyjuk, hogy körülvegyen minket a csend. Amikor sem a rádió, sem a számítógép nem szól, csupán az elszigeteltség édes semmittevésében, a kavargó gondolataidat kiszívja a víz, s aztán, miközben már a kilépőre csöpögnek a vízcseppek a törölközőbe csavart testről, távoznak a lefolyón. Megtisztultál.

De mindenki fél..

Égő

Na még gyorsan annyit, hogy:
Bámulatos, hogy az embereket, anélkül, hogy tudnának róla, rá lehet szoktatni valamire. És ez most, akármilyen önelégülten is hangzik, az én érdemem. Mármint amit most fogok megosztani veletek. Apró öröm, de öröm.

Szóval a női mosdóban mindig égett a villany, itt a munkahelyen. Akkor is, ha épp senki nem volt bent. Így pár hónapja mindig, mikor kimegyek, lekapcsolom magam után, mert ugyan miért égne feleslegesen, óvni kell a Földet! Szép lassan mindenki átvette ezt a szokást, és már másnak is automatikussá vált a mozdulat, így ha bemegyek a helyiségbe, és senki nincs benn, sötét van. :)) Wííí, hát ez tök vicces.
Magam sem tudom, miért örülök ennek annyira, és valószínűleg másnak fel sem tűnne, de ez most egészen "felvillanyoz" :D

Minden jó

Ti voltatok már úgy valakivel, hogy olyan kellemes a hangja, hogy legszívesebben egész álló nap hallgatnád? Én eddig két ilyen emberrel találkoztam életemben...hárommal... és mindannyiuk srác. Valahogy tök önkéntelenül, de elképzeltem, ahogyan egy ilyen hang esti mesét olvas a gyerekeknek... hát én is ott állnék, az ajtófélfának támaszkodva, és mosolyogva hallgatnám, ahogyan...
Ááááh, már megint ilyenekről fantáziálok! Mi lenne, ha valaki helyettem állna az én sarkamra, és ösztönözne arra, hogy eltereljem a gondolataimat az ilyesfajta kérdéskörökről? Én nem tudom, mi van velem, hogy mostanában egyre többször járnak ilyen anyasági gondolatok a fejemben, de fel kéne szerelni egy STOP táblát a fejembe, valami jól látható helyre, hogy az agysejtjeim számára is tiszta sor legyen, hogy ilyesmiről kár még, meg hát nem is igazán időszerű.

Az ősznek már azt a szakaszát éljük, amelyikben már piros, vöröses és bronz barna levelek is hevernek a földön. Mellettük a sárga igazán szép kontrasztjával. Bárcsak reggelente több időm lenne futkározni Chillel, de így is fél órával korábban kelek fel a szokásosnál.
Sokszor gondolok arra, hogy ha több napig, sőt, akár egy hétig kirándulnék Chilivel, sátorozással egybekötve meg minden, akkor kialakulna-e az az összeforrott kapcsolat, mint ami bizonyos gazdiknál és kutyájuknál. Mert így, városi kutyaként ugye, örül, ha végre kint lehet a szabadban, és olyankor minden energiáját beveti. De mi van, ha állandóvá válik a "szabadban" levés állapota? Eskü nyáron ki kell próbálni, amikor jó idő van. Egyhetes túrázás, a természetben. Néha közbeejteni egy-két falut, hogy beszerezzünk minden szükségest, meg hát valahol mosakodni sem ártana (esetleg egy közeli folyó, patak?). Hűűűű, na erre most rákattantam :)
Ki tart velünk?

Hogymiii?

Elég lestrapálóak a napjaim, úgyhogy ezúton is szeretném hírül adni, hogy mindössze ez a hét az, amelyiken még tudok találkozni bárkivel, a következő hetektől fogva ugyanis szigorúan a szakdolgozatommal szeretnék foglalkozni.

Más: Eldöntöttem. Hogy visszavonhatatlanul magammal (és Chilivel) fogok foglakozni a jövőben. Mert mindig mindenki másra szánok időt, csak éppenséggel magamra nem. Kezd túl sok lenni ez az egész, és totál ki vagyok fáradva.
A másik dologgal; a magánnyal kapcsolatban (mert lehet ám úgy magányos az ember lánya, hogy közben nyüzsögnek körülötte -hála az égnek- a barátok), lefektettem (mehehe, erre a szóra felhuhogott egyetlen baglyom :D) magamban néhány szabályt:

1. Aki akar, az küzdeni fog értem.
2. Ergo nem én vagyok az, akinek küzdenie kell a másikért.
3. Ezt mindenkor kötelességem be is tartani
4. Akkor is, ha dél-dakotai gyerekek potyognak az égből
5. Hagyjam, hogy a másik elbűvöljön
6. Nem a párkapcsolat a világ legnagyobb kérdésköre és megoldásra váró egyenlete. Ott vannak például a delfinek. Őket ki menti meg?!?!
7. Nem jut eszembe több.

U.i.: Mindenkinek ajánlom a 'Grú' (Despicable me) c. animációs filmet. Iiiimádnivaló, és annyit lehet rajta nevetni, hogy még :)

Robokutyi

Tegnap Chili már totál kivolt attól, hogy a megszokott szeretet-elhalmozásnak csupán redukált adagját kapja, és olyat csinált, amin kb leesett az állam. Leültem tudniillik az előszobai szekrényre cipőcipzárt felhúzni, majd megálltam egy pillanatra, és a kezeimet (tenyérrel felfelé) a lábaimra tettem. Chili odajött, és úgy belesimította a fejét, mintha én simogatnám --a kezeimhez dörgölőzött, szinte szeretért könyörögve. Pedig nem arról van ám szó, hogy nem dícsérem és simogatom. Csak kevesebbet, mint eddig, mert ezt most így kell csinálni. Be kell tartanom.

Hát ezen jelenet után nem nagyon ment. Megijedtem, hogy ez talán kegyetlenség, hogy ő ahhoz szokott, hogy folyton simogassam meg ajnározzam, érthető, ha ez hiányzik neki. Így láthatatlanul is átbillentem a határvonalon, és cirógattam, stb. Hát...ma reggelre meg is lett az eredménye. Reggel ugyanúgy húzott a pórázzal, s csak nagy nehezen tudtam megértetni vele, hogy ne húzzon (ilyenkor mindig meg kell állni, és amíg közelebb nem jön, annyira, hogy ne feszüljön a póráz, valamint le kell ülnie). De ha még csak ennyi lett volna. Szabályosan nem engedett elmenni otthonról. Kiszökött mellettem, hisztizett, nem volt hajlandó visszamenni a lakásba. Megmakacsolta magát, és ha sikerült becsuknom magam után az ajtót, éktelen ugatásba kezdett.
Már kimentem a kapun is, és csak nem hagyta abba. Visszamentem, megfogtam a pofácskáját, úgy, ahogyan komoly beszélgetéseknél szoktam (nem durván), és mélyen a szemébe néztem:
"Fog fel, ha továbbra is ezt csinálod, el kell szakadnunk egymástól. Ezt akarod talán? Mert most már élesben mennek a dolgok, Chili! Viselkedj normálisan, különben el kell búcsúznunk, és én azt nem akarom!!"
Utána egyetlen halk sikkantást hallatott, de aztán csend volt. Reméljük, hogy 1. mindent rendben találok otthon. 2. az idő nagy részében csendben van.

Mellé

Megint rám tört valami lelki trutyi. Fogalmam sincs, már megint mi ez, csak egyszerűen ide mellém ült, és szóval tart. Hirtelen megint sajogni kezdett idebent az a valami, amit legtöbbször szívnek hívunk.

És megy Moby meg Adele, és csak ülök itt és az Életen gondolkodom. Meg azon, hogy vasárnap, mikor kétválasztásos menüvel fogadtam anyuékat, arra utalgattak, hogy én még nem is éltem együtt fiúval, pedig hát ennyi idősen már lassan azért illő lenne..húzzak bele...

hát..hogy mondjam. Nem esett valami jól. Olyan érzés, mintha valamit kvára rosszul csinálnék.

Egészen frissnek érzem magam, egészen szabadnak, és hovatovább; boldognak. Köszönöm!!

Álmomban Marcicát ölelgettem. Nagyon hiányzik...Egyszerűen mérhetetlenül vágyom rá, hogy újból megcirógathassam, babusgathassam, szeretgethessem.
Tegnap, mikor a Fiastyúk utcánál sétáltunk Chilivel, találkoztunk egy cicával (ő kerítésen belül volt), aki úgy nézett ki, mint Marc'. Ő persze egyből felborzolta magát, és persze fújtatott, jelezvén, hogy nem, egyáltalán nem akar játszani Robokuttyal. Ez persze említt blökink számára nem volt ennyire nyilvánvaló, mert hát ő totálisan beleélte magát, hogy végre találkozhat Marcival. Csak hát... az nem ő volt.

Esküszöm, azon gondolkozom, hogy legyen-e egy kisciccem. De hát persze nem lesz. Hacsak nem talál rám egy elhagyott nyáverka:P

Kuckó

Valahogy fura érzés, mikor munkába indulva egy férfi épp azt a magnót túrja ki a szemétből, amit előző este én tettem oda. Hogy egyáltalán... nem tudom.

Ma van az első nap, hogy Chilike egyedül maradt a Kuckóban (Zsó, a kifejezést tőled loptam, egy zseni vagy :) ). Hagytam otthon neki egy cupákos csontot rágni, egy bolti rágcsáló csontot, egy tépkedhetős labdát, a kedvenc, hajdanán még sípoló labdáját, meg egy frizbit. Ezekkel mind le tudja magát foglalni. Imádkozzatok kérlek, hogy minden tökéletes rendben legyen, mire hazaérek! Az előszoba ugyanis túl pici lenne neki, ezért a konyhát is nyitva hagytam neki. Így legalább ablak is van, amin tud nézelődni. Reggel lábtörlés közben elmagyaráztam neki, hogy ezt vegye előléptetésnek, ugyanis ha netán ramazurit merne csapni, könyörtelen leszek, és csupán egy előszobányi területre korlátozom majd a hatókörét. Megbízom benne -ne szúrja el :))

Tegnap már kicsinosítottuk a konyhát, vagyis felkerültek a képek, meg az egyik parafatábla is, ahová kiteszek majd minden fontosat.
A szobában felállítottuk a tv állványt és a könyves polcot. Drága Sanyi megcsinálta az ajtókat, drága Anyuc pedig segített a takarításnál. Vasárnapra pedig várom őket az első vacsira :)

Fura

És igen, van itthon is net már :)

Nagyon fura álmom volt. Hosszú, egybefüggő történet. Minden ott kezdődött, hogy egy tábor féleségben voltunk -nagyon sokan. Ott volt Lilla és Zsófi, a többi ember ismeretlen. Egy előadásra indult be mindenki egy hatalmas előadó terembe (olyanba, mint amilyen z egyetemeken, főiskolákon van). Minden, ajtón belépő ember kapott egy jóskártyát. Az enyémen az szerepelt: "Az Igazi", fekete-fehér színei voltak, inkább az utóbbi dominált, és egy ház volt rajta, előtte egy lány állt, lándzsával a kezében. Párunkat összecsukható székre ültettek, és ekkor történt az első furcsaság. A szék egyszer csak a terem egyik végéből a másikba csúszott velem őrült tempóban, majd mielőtt nekiütköztem volna a falnak, megfordultam a székkel és ugyanez vissza. Valahogy közben leugrottam róla. Ekkor lépett be a szárnyas bejárati ajtón A Mágus. Ekkor valaki azt mondta nekem: "Menekülj, különben elrabolja a lelked!" -a Mágus még nem vett észre, úgyhogy hátsó ajtón mentem szembe a rengeteg befelé jövő emberrel. Amint az ajtófélfához értem, rezgést éreztem a vállamban, és egy hang megszólalt: "A kiválasztott menekül. Ha éjfélig nem kapod el, elveszted". Tudtam repülni is, és fel akartam szállni a házak fölé, amikor megláttam, hogy valaki kilép azon a kapun, amin én is kijöttem az előbb. Tudtam, hogy engem keres. Ő is tudott repülni, és megállt velem egy szinten. Bántani akart.

Az jutott eszembe, hogy egyetlen esélyem van; ha a lelkére hatok. "Képzeld magad egy pillanatra az én helyembe; menekülnöd kell, pedig azt sem tudod, miért. Bántani akarnak, de te nem is csináltál semmit. Mit akarsz tőlem? Elmondád végre, hogy mi ez az egész?". Hát így történt, hogy megértette. És az ő oldalukról átállt az enyémre. Hosszú fekete haja volt, és Szabinának hívták (pedig fúj de utálom ezt a nevet). Gyönyörű lány volt, és boszorkány, ahogyan én is. Csak ő tisztában volt az erejével, míg én aznap jöttem rá erre a tényre.

Segített menekülni, túlélni éjfélig. Ha akartuk, láthatatlanok voltunk. Ha akartuk, repültünk vagy éppenséggel a tükör másik oldalára kerültünk, így bújkálva. Egyre jobb barátok lettünk.

Elértünk egy helyre, ahol keresztények meneteltek. Ránéztem Szabinára. "Ők keresztre feszítik a boszorkányokat. Ha odamész, ők rabolják el a lelked."

Aztán elértük a város szélét, ahol sok fa volt, házak és sok ember. Közben A Mágus rájött, hogy akit értem küldött, elárulta őt és mellém szegődött. Hirtelen egyre nagyobb szél kerekedett; fákat csavart ki, traktorokat kapott fel, háztetőket tépett ki a helyükről. Az emberek pánikoltak, mi pedig Szabinával segítettünk; megmentettünk sok embert. A Mágus közeledett; a vihar erőssége jelezte, hogy egyre közelebb ér. Szabinával bemenekültünk egy szemben lévő házba. Ahogy beléptünk egy szobába, hirtelen ott termett A Mágus is. Egy szemvillanásnyi időnk volt. Elbújtunk a tükörben. Ő belenézett, és akkor észrevett minket. Éktelen haragra gerjedt, s robbantani készült, ám mi gyorsan teleportáltunk. A mosdóba. Az óra éjjeli tizenkettőt ütött. Szabina halálra vált arccal nézett rám; "Valamit tudnod kell. A Mágusnak egy perccel éjfél utánig van hatalma maradni. Nekem viszont letelt az időm. Mennem kell; nagyon vigyázz magadra kérlek!!". És fehér-szürke-piros köddé változott. A tekintete viszont ott maradt, belevésődve az emlékezetembe.

Tudtam, hogy meg kell harcolnom a mágussal, aki hatalmas robajjal törte be az ajtót abban a szent pillanatban. Kirepültem az ablakon, hogy időt nyerjek. 1 perc... és a másodpercek ólom lassússággal teltek. Megálltam egy fa tövénél, egy kis erdő szélén. Vártam a csapást.

És itt ébredtem fel.