Régi bejegyzések között akadtam rá egyre, ami annyira, de annyira megmosolyogtatott. Milyen messzinek és távolinak tűnik ez az egész, a mindennemű hozzáértés teljes nélkülözött időszaka (t.i. Hegyesfülű):

Reggel ugyanúgy húzott a pórázzal, s csak nagy nehezen tudtam megértetni vele, hogy ne tegye (ilyenkor mindig meg kell állni, és amíg közelebb nem jön, annyira, hogy ne feszüljön a póráz, valamint le kell ülnie). De ha még csak ennyi lett volna. Szabályosan nem engedett elmenni otthonról. Kiszökött mellettem, hisztizett, nem volt hajlandó visszamenni a lakásba. Megmakacsolta magát, és ha sikerült becsuknom magam után az ajtót, éktelen ugatásba kezdett.

A bejegyzés dátuma: 2010. november 9 -e. Akkor még nem gondoltam volna, hogy 2013.12.07-én, azaz cirka 3 évvel később ugyanez a kutya középfokon is levizsgázott, ügyességi 4-es szintre készülő blöki lesz, én pedig büszke anyukája, aki nevetve olvassa vissza az akkori lúzerkodást. Szerintem meg kell tanulnunk nevetni saját magunkon, én jelenleg így teszek, de ezzel egyidejűleg meg is bocsátok régi énemnek; olyan sok mindennel kapcsolatban élt tévhitben (nem csak kutyanevelést illetően). Ez persze közel sem jelenti azt, hogy ne lenne még bőven mit finomítani-javítani Hegyesfülű nevelésén, de azért ennél a bejegyzésnél már -szerencsére- régóta jóval előrehaladottabbak vagyunk :)

Sors, én így szeretlek!