Ma valahogy elkapott egy különleges érzés, és sétáltam egyet a városban útban hazafelé. Ez a furcsa hangulat már reggel óta kopogtatott nálam, de -szégyenszemre és hála a munkával telő szombatnak- csak most nyílt alkalmam beengedni. Talán elkapott a karácsony előszele, de nem bánom, hisz minden évben olyan kopár érzésekkel fogadom az ünnepet, mintha kiveszett volna belőle valami, ami régen még megvolt.

azért vannak szépségei a télnek

Jó érzés volt lassú léptekkel szemügyre venni mindent, ami csak felkeltette a figyelmem, és nem foglalkozva semmi mással, csak mentem az érzetek után, beszívva az este hűvös, fűszeres illatát. Furcsa, de ma különösen sok zenészt láttam, legtöbbjük hangszerükkel a hátán/oldalán igyekezett valamerre.

a kedvenc boltom kirakata

Igaz, talán csak azért vettem észre őket jobban mint eddig, mert a tudatalattim kihegyeződött rájuk. Tegnap ugyanis én is elővettem a hegedűt, és jó régóta játszottam picit; mint a forró tea, úgy kúszott fel az ujjaimon keresztül és terjedt szét egész testemben a dallamok varázsa. Megnyugtatott, és olyan érzésekkel töltött fel, amikről rég elfeledtem mennyit is jelentenek.

Több időt kéne szánnom magamra, leszámítva minden és mindenki mást, egyéb körülményt, olykor, csupán a saját világomba merülve átélni újra mit is jelent a saját bőrömben élni. Furcsa, nem? Mintha megfeledkeznénk róla a mindennapok során kik is vagyunk és hogyan is látjuk ezt a lüktető, pulzáló sodrást, a saját létünket..