Phú, úgy várom már a szabadságot, mint Mózes, hogy kettéválaszthassa a Vörös tengert!

Elképzelhetetlenül tömör éven vagyunk túl, tele mindenféle izgis, kellemes és kellemetlen dologgal, gyors fordulatú változások százával és pozitív meglepetések tömegével. Nem állíthatnám, hogy tökéletes az életünk, nem, korántsem jelenthetném ki ezt, de egyvalamit tudok; rendületlenül, töretlenül bízni kell, hinni csak, és tudni, hogy a legjobb úton jársz... a változ(tat)ni akarás rögös ösvényén, az önmegismerés és -elfogadás, a külső ingerek elsimítása, a pozitív kisugárzás és adni akarás útján, hisz ez az egyetlen, ami nem zsákutcába visz vagy kényszerít kénytelen hátraarcokra. Ez az egyedüli létező, ami kezedbe adja a kulcsot, a szent Grált ahhoz az állapothoz, amit mindenki kutat, keres, de csak páran érnek el.

Igen. Hosszú és fáradtságos munka áll még előttünk. De hisz mit is érne minden, ha hirtelen az ölünkbe hullna? Mit kezdenénk egy aranyvilágban, ahol már gondolni is elég, hogy megkapjuk? Nem kiváltság, sokkal inkább börtön az ilyen, s én örülök, hogy nem ilyen startot kaptam (bár nem mondhatnám éppenséggel, hogy a saját kezdetemért hálás lennék).

Éppenséggel 2 hónapja, hogy nem beszélek az apámmal. Évek óta húzódó ügyként toporog már ez a háttérben, s mostanra megérett, hogy igazán próbára tegyen, vajon túl tudok-e ezen jutni. Az igazság az, hogy nem keres, és az is az igazság része, hogy ezen én már nem akarok változtatni. Igaz, bevallom zavar, hogy 26 év után ennyire sem bánta meg egyetlen tettét, hogy azt mondja "sajnálom, igazad van", hogy 26 év után egyszer sem érezte, hogy valamit rosszul csinál és kompenzálnia kéne. Segítséget csak úgy adott, ha mellette érzékelhette, az mekkora áldozatot jelent számára, figyelmessége odáig terjedt, hogy megkérdezze "na, mi újság felétek?", de a válaszra, amit adtam, már nem is emlékezett később... Talán nem is érdemli meg, hogy az "apa" címmel illessem, hiszen egyáltalán semmivel nem érdemelte ki ezt a titulust. A 26 év alatt összesen 4 olyan évről tudok beszámolni, amikor érdemlegesen foglalkozott velem, s ennek is vagy 10 éve.

Az igazság az, hogy nekem van apukám, igaz, nem biológiai értelemben véve. És nem is értem, miért nem őt illetem az "apu" megnevezéssel, holott ő törődő, gondoskodó, figyelmes, megbízható, és olyannyira szeretni való. Vagyis tökéletesen megérdemelné, hogy így hívjam.