Csipp-csepp

Színházba akarok menni, színdarabot látni, együtt lélegezni a szereplőkkel, együtt nevetni és sírni velük. Pirossal kárpitozott széken ülni, és koncertet hallani; vonósokat, fúvósokat, billentyűst. Kávéházban ülni, illatokkal együtt omlani a levegőben, párává válni egy-egy kávé fölött, és mindenek előtt: szabad szeretnék lenni. Szabad életű, végre, szabad.
Miért ez a nagy kínlódás a léttel? Mivégre? Miért ez a sok kérdés, és hogyan lehet, hogy ennyi a megválaszolatlan? S hogyan egyezhet ki valaki egy olyan sorssal, amiben csupa megszorítás, csupa szűkölködés, csupa fájdalom, csupa keret, fal, zárda? Kalitka, pálca..kenyér meg alig jut, s csak azt látni, hogyan öregszik a kéz és a szem körüli bőr..
Egyre több ügyfélnél hallani, ahogyan a háttérben csivitelnek a madarak. Az előbb is. Fáj ilyenkor a szívem, mert olyan öröm csak csendben ülni vagy feküdni a fűben, és csak fülelni a fütyült dallamokat. Úgy érzem magam, mint egy virág, amit levágtak, és elfelejtettek vízbe tenni...

Furcsa dolgot vettem észre mostanában. Vagyis ez inkább...szomorú. Ha egy idős emberre téved a tekintetem, és hosszan elidőzik rajta, észreveszem, ahogyan egy idő múlva egyik kezét másikba teszi, s végighúzza bőrén az ujját... az arcáról leolvasható: "hogy megöregedtem...a kezem..feszes volt egykoron rajta a bőr, és most.." -szomorú érzés ezt látni. Hogy lassan már..már eszébe jut a "mi lesz, ha..".. s hogy mennyi év telt el azóta, hogy először játszott egyik kéz a másikkal az oviban, mikor unatkozott, mert aludni kellett volna, de ő nem tudott. Nekem pedig eszembe jut, hogy egyszer majd én nézek tán így a saját kezemre..

"Drága Leonard,
szembenézni az élettel mindig szembenézni az élettel, és tudni, hogy mit jelent, végül tudni szeretni olyannak, amilyen, és aztán eltaszítani. Leonard. Mindig az évek köztünk, mindig az évek, mindig a szeretet, mindig az órák." -valahogy ez az 'Órák'-ból vett idézet jutott eszembe. Meg kéne megint nézni. Sok mindent meg kéne nézni.. Pl a Természetfotó kiállítást..