Néha vannak olyan napok, amikor úgy érzem, valami közeledik, valami történni fog. Hogy mi, azt nem tudom, sem azt, hogy jó-e vagy rossz. Csak azt tudom, hogy hamarosan itt van, és megmutatja magát. A mai nap pont ilyen. Valami más is ma a Világban, mint egyébként, és nem hiszem, hogy ez csupán azon múlna, hogy délutános vagyok. Lehetséges, hogy még fel sem ébredtem, hanem igazából az ágyban alszom még mindig?

Ma megnéztük a Vadon kölykei c. doku filmet IMAX-ban, és megint felerősödött az az amúgy folyamatosan jelenlevő érzés, miszerint nem itt van a helyem. A film két olyan nő munkásságát mutatta be, akik elárvult kölyök vadállatokat fogadtak be, neveltek fel és szoktattak vissza a vadonba. Végig azt vizsgáltam, vajon tudnék-e én is olyan körülmények között élni, hisz az nincs bemutatva, hogy mennyi gond és lemondás, nélkülözés is jár azzal, hogy ott vagy és segítesz. Szóval erősen belementem ezekbe a dolgokba, és csak azt tudom, hogy oda kell menni és kipróbálni. Mint ahogyan sok minden mást is szeretnék megtapasztalni az életemben. És egy év múlva (jövő nyáron) elindulunk. Kipróbáljuk azt is, milyen egy rezervátumban dolgozni. És azuán, hogy sok helyen járunk majd és sokat tapasztalunk, lesz majd összehasonlítási alapunk, hogy melyik volt a legjobb, s oda visszamehetünk majd. Az Élet nem arról szól, hogy egyetlen sínen haladhatsz. Csupán saját jellemünk, saját gondolataink szabhatnak határt annak, akik lehetnénk.

Amúgy belekukkantottam ma Müller Péter Örömkönyvébe. Szeretem benne, hogy úgy ír, mint ahogyan beszél, s ezáltal úgy érzed, mintha nem is olvasnád, hanem ott lenne veled és beszélne hozzád. Érdekesek a húrok, amiket megpendít. Olyan húrok, amiket meg kell pendíteni, de nem sokan merik. Az emberekben sok kérdés merül fel, és sokakat nem mernek feltenni. Müller Péter épp ezekre válaszol.